„Ugyanannyi tehetséges gyereket találok a hátrányos helyzetű cigányok között, mint bármelyik más diákcsoportban” – mondja Döme Zsuzsával, a mélyszegénységben élő cigány fiatalokat érettségire felkészítő Ámbédkár Gimnázium tanára.

 

Az Ámbédkár Gimnázium diákjainak életkörülményeiről

 

A diákjaink többsége telepen él, Alsózsolcán a Tanyának nevezett cigánysoron, Sajókazán a Sólyomtelepen. Tehát szegregálva. Ez Sajókazán sokkal szembetűnőbb, itt ha az ember kigyalogol a főútig, akkor azt látja, hogy a telep már a Sajókaza tábla után van. Mi sokat küzdöttünk azért, hogy az a tábla 50 méterrel kijjebb kerüljön, de ez nem sikerült. Zsolcán a táblán belül vannak, ott két telep is van. Van változatosság, nem egységes az a háttér, amellyel érkeznek. Vannak a többiekhez képest jól szituált diákok, de az, hogy saját, külön szobája legyen, az itt is nagyon ritka.

 

A legrosszabb helyzetben azok a diákok vannak, akik egyszobás, konyhás lakásban élnek több generációval együtt, tízen felüli létszámban egy nagyon kis alapterületen. Természetesen a komfortfokozat hiányos, tehát nincs bent wc, víz, utóbbit a kutakról hordják. Amikor idekerültem, nem értettem, miért sötétek a telepen a kék közkutak. Aztán megértettem, hogy ezek a kutak télen befagynak, ezért tüzet gyújtanak, így olvasztják ki őket, mert csak így tudnak télen vízhez jutni.

 

A diákjaim, akik délelőtt a padban ülnek, a legnagyobb hóban éjjel kint vannak és vizet hordanak akár több utcával messzebbről. Gyakori a döngölt padló, hiányos bútorzat, etz még tudja tetőzni az, ha kikapcsolják a villanyt is. A Sólyom-telepen a mi iskolánk sokat tett a kártyás villanyórák használatáért. És persze a tüzelő is nagyon nehezen előteremthető. Alsózsolcán például volt egy diákom, aki iskola előtt négy órakor kiment a Sajóra, és az uszadékfákat gyűjtötte télen combig állva a vízben, mert ezért nem bűntettek a rendőrök. Utána hazament, kicsit megszárítkozott és így jött az iskolába.

 

És vannak, akik jobb körülmények között laknak, például van fürdőszoba. Ahol egy kicsit jobb körülmények között élnek a diákok, ott a szülők is jobban oda tudnak figyelni rájuk, és egyáltalán biztosítani tudják a tanuláshoz szükséges feltételeket. A lakhatási körülmény tényleg meghatározó, ez egyértelműen látszik a tanulmányi eredményen, vagy azon, hogy milyen alapokkal érkeznek ide, vagy hány évesen kerülnek ki az általános iskolából.

 

Arról, hogyan telnek a telepen a délutánok

 

Elsősorban a családdal töltik a délutánt, Sajókazán például a nagyobb fiúknak is feladata a kisebbekkel való foglalkozás. Az otthoni tanulás nagyon kismértékben adott, csak azoknak a diákoknak van lehetőségük erre, akik a jobban szituált csapatba tartoznak. Amikor nyár van és jó idő, akkor az utcára is kiterjed ez a családi élet, amikor tél van, akkor összeszűkül. Kevés a közös program, az, hogy egy család elmenjen síelni, vagy csak kirándulni, az nem annyira jellemző. Ezt is az iskolának kell pótolnia, hiszen ezek a többségi társadalomban természetesek.

 

Az iskolában elérhető eredményekről

 

Most már hetedik éve tanítok itt, és azt kell hogy mondjam, ugyanannyi tehetséges diákot találok a hátrányos helyzetű cigány gyerekek között mint bármelyik más diákcsoportban. De itt Borsodban az érettségizett cigányok aránya egy százalék alatt van. Nagyon nehéz a dolgunk, mert nincs minta előttük. Amikor idejöttem, megkérdeztem tőlük, hogy ki mi akar lenni? És egymás után mondták, hogy kőműves, hegesztő, kőműves, hegesztő, és volt még néhány ápolónő. Azt gondolom, ha már csak annyi hatásunk van, hogy új perspektívákat vagy a 21. század lehetőségeit mutatjuk meg, akkor az már hasznos.

 

Vannak, akik a rengeteg színházi program miatt most már maguktól járnak színházba, és társulatban szerepelnek. Van, aki a rengeteg cirkuszos program hatására már magától megy, és részt vesz a zsonglőr karácsonyon. Valóban sikerül időnként letörni ezeket az áthatolhatatlannak látszó falakat. Persze nagyon sok kudarcunk is van, nem lehet mindenkit megmenteni elsőre. Van olyan, amikor annyira halmozott problémák jelentkeznek otthon, hogy ha a lelkét kiteszi az ember, akkor sem lehet kezelni a problémahalmazt.
Azzal, hogy a tudásuk nő szintén az életútjukra tudunk hatni. Még akkor is, ha esetleg elveszítjük a diákot négy év alatt, és nem jut el az érettségiig. Egy kis angol, egy kis szövegértés, egy kis országismeret, világismeret, kultúra. Az, aki legalább három hónapot eltölt az intézményünkben, már nem ugyanúgy kerül ki.

 

Arról, hogy min kellene változtatni az oktatásban

 

Meg kell azt változtatni, hogy a táblának magyarázzon a tanár. Frontálisan mi sem tudunk oktatni: elvesztjük a diákok figyelmét. A másik terület, ahol változtatnék, a tankönyvek. Ezek egyáltalán nem alkalmasak arra, hogy abból a mi diákjaink tanuljanak. A többségi fiatalok az általános iskola után felveszik a fonalat és tudják követni ezeket a nagyon tudományszagú, az élettől elrugaszkodott nyelvezetű tankönyveket. De a mi diákjaink nehezen értik a kifejezéseket, szavakat.

 

Nagyon gyorsan változik a világ, képtelenség akár egy nagyon jó képességű diák fejébe beletölteni a középiskolában mindent, ami az élete végéig szükséges lesz. Nem mond igazat ma Magyarországon az, aki azt mondja, tudja, hogy mit fognak csinálni ezek a fiatalok tíz év múlva, és meg tudja mondani, mit kell nekik ehhez most tanulni. Tehát muszáj tanulni megtanítani a diákokat.

Ami még fontos a módszertani megújulás mellett, az a szoros kapcsolattartás a családokkal. Nem csak a halmozottan hátrányos helyzetű diákokra gondolok. Fontos, hogy partnernek tekintsük a szülőt, vagy ha nem lehet partnerként tekinteni, akkor azzal is legyünk tisztában. Mert ez egy nagyon fontos információ a diákról. Nagyon sok tanár másképp áll hozzá, másképp gondolkozik, és másképp tud segíteni, ha ismeri a diákja hátterét.

 

A diákokról, és arról, hogyan látják a saját helyzetüket

 

Elég komolyak, ha anyagi kérdésekről van szó, sokkal inkább az életük része ez, mint egy átlagos családból érkező kamasznak. De az is igaz, hogy nem ugyan azokat a problémákat látják. Tévét néznek a mi diákjaink is, de az szerintem nem jön le nekik, hogy milyen óriási hátrányban vannak. Azt gondolják, hogy így-úgy, ügyesen, de lehet boldogulni. Itt is élnek jómódú családok, kevés, de mindig van néhány. Vannak a közvetlen környezetükben is olyanok, akiknek nagyon menő autójuk van, akik tele vannak arannyal, akik ötezressel fizetnek. Inkább azt nem látják, hogy milyen az az út, ami oda elvezet, és hogy van más lehetőség is, mint mások lehúzása, vagy a szerencse. Például itt Sajókazán találkoztam egy olyan családdal, amelyben az apa és a fia külföldön mozdulatművészkednek. Nagyon professzionálisan űzik a szakmát, igazi vállalkozók. De mivel a munkájukat külföldön végzik, ezért azt nem is látja az itteni közösség. Vagyis a diákoknak van a jólétre rálátásuk, de arról nincsen, hogyan lehet oda eljutni.

 

Az okokról

 

Én azt látom, hogy a cigányok esetében semmilyen oktatáspolitikai törekvést nem kezdeményeztek az elmúlt 200 évben. A húszas években működött a Klebersberg-féle első népiskolai program, amikor rengeteg tantermet és tanárlakást építettek, pont azért, hogy a korábbi jobbágyokból lett immáron szabad polgárok legalább írni és olvasni megtanuljanak. Az én nagyapám generációja így gyűjtötte össze a hatosztályt, a gyerekeik közül az egyik érettségizett, az unokák közül pedig többen már egyetemet is végeztünk. Ebből kimaradtak a huszadik század elején a cigányok, kimaradtak később is, a Kádár korszakban. Ők maradtak a feudalizmusban.

 

lejegyezte: Kiss László

 

 

 

 

„Ugyanannyi tehetséges gyereket találok a hátrányos helyzetű cigányok között, mint bármelyik más diákcsoportban” – mondja Döme Zsuzsával, a mélyszegénységben élő cigány fiatalokat érettségire felkészítő Ámbédkár Gimnázium tanára.

 

Az Ámbédkár Gimnázium diákjainak életkörülményeiről

A diákjaink többsége telepen él, Alsózsolcán a Tanyának nevezett cigánysoron, Sajókazán a Sólyomtelepen. Tehát szegregálva. Ez Sajókazán sokkal szembetűnőbb, itt ha az ember kigyalogol a főútig, akkor azt látja, hogy a telep már a Sajókaza tábla után van. Mi sokat küzdöttünk azért, hogy az a tábla 50 méterrel kijjebb kerüljön, de ez nem sikerült. Zsolcán a táblán belül vannak, ott két telep is van. Van változatosság, nem egységes az a háttér, amellyel érkeznek. Vannak a többiekhez képest jól szituált diákok, de az, hogy saját, külön szobája legyen, az itt is nagyon ritka.

 

A legrosszabb helyzetben azok a diákok vannak, akik egyszobás, konyhás lakásban élnek több generációval együtt, tízen felüli létszámban egy nagyon kis alapterületen. Természetesen a komfortfokozat hiányos, tehát nincs bent wc, víz, utóbbit a kutakról hordják. Amikor idekerültem, nem értettem, miért sötétek a telepen a kék közkutak. Aztán megértettem, hogy ezek a kutak télen befagynak, ezért tüzet gyújtanak, így olvasztják ki őket, mert csak így tudnak télen vízhez jutni.

 

A diákjaim, akik délelőtt a padban ülnek, a legnagyobb hóban éjjel kint vannak és vizet hordanak akár több utcával messzebbről. Gyakori a döngölt padló, hiányos bútorzat, etz még tudja tetőzni az, ha kikapcsolják a villanyt is. A Sólyom-telepen a mi iskolánk sokat tett a kártyás villanyórák használatáért. És persze a tüzelő is nagyon nehezen előteremthető. Alsózsolcán például volt egy diákom, aki iskola előtt négy órakor kiment a Sajóra, és az uszadékfákat gyűjtötte télen combig állva a vízben, mert ezért nem bűntettek a rendőrök. Utána hazament, kicsit megszárítkozott és így jött az iskolába.

 

És vannak, akik jobb körülmények között laknak, például van fürdőszoba. Ahol egy kicsit jobb körülmények között élnek a diákok, ott a szülők is jobban oda tudnak figyelni rájuk, és egyáltalán biztosítani tudják a tanuláshoz szükséges feltételeket. A lakhatási körülmény tényleg meghatározó, ez egyértelműen látszik a tanulmányi eredményen, vagy azon, hogy milyen alapokkal érkeznek ide, vagy hány évesen kerülnek ki az általános iskolából.

 

Arról, hogyan telnek a telepen a délutánok

 

Elsősorban a családdal töltik a délutánt, Sajókazán például a nagyobb fiúknak is feladata a kisebbekkel való foglalkozás. Az otthoni tanulás nagyon kismértékben adott, csak azoknak a diákoknak van lehetőségük erre, akik a jobban szituált csapatba tartoznak. Amikor nyár van és jó idő, akkor az utcára is kiterjed ez a családi élet, amikor tél van, akkor összeszűkül. Kevés a közös program, az, hogy egy család elmenjen síelni, vagy csak kirándulni, az nem annyira jellemző. Ezt is az iskolának kell pótolnia, hiszen ezek a többségi társadalomban természetesek.

 

Az iskolában elérhető eredményekről

 

Most már hetedik éve tanítok itt, és azt kell hogy mondjam, ugyanannyi tehetséges diákot találok a hátrányos helyzetű cigány gyerekek között mint bármelyik más diákcsoportban. De itt Borsodban az érettségizett cigányok aránya egy százalék alatt van. Nagyon nehéz a dolgunk, mert nincs minta előttük. Amikor idejöttem, megkérdeztem tőlük, hogy ki mi akar lenni? És egymás után mondták, hogy kőműves, hegesztő, kőműves, hegesztő, és volt még néhány ápolónő. Azt gondolom, ha már csak annyi hatásunk van, hogy új perspektívákat vagy a 21. század lehetőségeit mutatjuk meg, akkor az már hasznos.

 

Vannak, akik a rengeteg színházi program miatt most már maguktól járnak színházba, és társulatban szerepelnek. Van, aki a rengeteg cirkuszos program hatására már magától megy, és részt vesz a zsonglőr karácsonyon. Valóban sikerül időnként letörni ezeket az áthatolhatatlannak látszó falakat. Persze nagyon sok kudarcunk is van, nem lehet mindenkit megmenteni elsőre. Van olyan, amikor annyira halmozott problémák jelentkeznek otthon, hogy ha a lelkét kiteszi az ember, akkor sem lehet kezelni a problémahalmazt.
Azzal, hogy a tudásuk nő szintén az életútjukra tudunk hatni. Még akkor is, ha esetleg elveszítjük a diákot négy év alatt, és nem jut el az érettségiig. Egy kis angol, egy kis szövegértés, egy kis országismeret, világismeret, kultúra. Az, aki legalább három hónapot eltölt az intézményünkben, már nem ugyanúgy kerül ki.

 

Arról, hogy min kellene változtatni az oktatásban

 

Meg kell azt változtatni, hogy a táblának magyarázzon a tanár. Frontálisan mi sem tudunk oktatni: elvesztjük a diákok figyelmét. A másik terület, ahol változtatnék, a tankönyvek. Ezek egyáltalán nem alkalmasak arra, hogy abból a mi diákjaink tanuljanak. A többségi fiatalok az általános iskola után felveszik a fonalat és tudják követni ezeket a nagyon tudományszagú, az élettől elrugaszkodott nyelvezetű tankönyveket. De a mi diákjaink nehezen értik a kifejezéseket, szavakat.

 

Nagyon gyorsan változik a világ, képtelenség akár egy nagyon jó képességű diák fejébe beletölteni a középiskolában mindent, ami az élete végéig szükséges lesz. Nem mond igazat ma Magyarországon az, aki azt mondja, tudja, hogy mit fognak csinálni ezek a fiatalok tíz év múlva, és meg tudja mondani, mit kell nekik ehhez most tanulni. Tehát muszáj tanulni megtanítani a diákokat.

Ami még fontos a módszertani megújulás mellett, az a szoros kapcsolattartás a családokkal. Nem csak a halmozottan hátrányos helyzetű diákokra gondolok. Fontos, hogy partnernek tekintsük a szülőt, vagy ha nem lehet partnerként tekinteni, akkor azzal is legyünk tisztában. Mert ez egy nagyon fontos információ a diákról. Nagyon sok tanár másképp áll hozzá, másképp gondolkozik, és másképp tud segíteni, ha ismeri a diákja hátterét.

 

A diákokról, és arról, hogyan látják a saját helyzetüket

 

Elég komolyak, ha anyagi kérdésekről van szó, sokkal inkább az életük része ez, mint egy átlagos családból érkező kamasznak. De az is igaz, hogy nem ugyan azokat a problémákat látják. Tévét néznek a mi diákjaink is, de az szerintem nem jön le nekik, hogy milyen óriási hátrányban vannak. Azt gondolják, hogy így-úgy, ügyesen, de lehet boldogulni. Itt is élnek jómódú családok, kevés, de mindig van néhány. Vannak a közvetlen környezetükben is olyanok, akiknek nagyon menő autójuk van, akik tele vannak arannyal, akik ötezressel fizetnek. Inkább azt nem látják, hogy milyen az az út, ami oda elvezet, és hogy van más lehetőség is, mint mások lehúzása, vagy a szerencse. Például itt Sajókazán találkoztam egy olyan családdal, amelyben az apa és a fia külföldön mozdulatművészkednek. Nagyon professzionálisan űzik a szakmát, igazi vállalkozók. De mivel a munkájukat külföldön végzik, ezért azt nem is látja az itteni közösség. Vagyis a diákoknak van a jólétre rálátásuk, de arról nincsen, hogyan lehet oda eljutni.

 

Az okokról

 

Én azt látom, hogy a cigányok esetében semmilyen oktatáspolitikai törekvést nem kezdeményeztek az elmúlt 200 évben. A húszas években működött a Klebersberg-féle első népiskolai program, amikor rengeteg tantermet és tanárlakást építettek, pont azért, hogy a korábbi jobbágyokból lett immáron szabad polgárok legalább írni és olvasni megtanuljanak. Az én nagyapám generációja így gyűjtötte össze a hatosztályt, a gyerekeik közül az egyik érettségizett, az unokák közül pedig többen már egyetemet is végeztünk. Ebből kimaradtak a huszadik század elején a cigányok, kimaradtak később is, a Kádár korszakban. Ők maradtak a feudalizmusban.

 

lejegyezte: Kiss László