Fenti, szándékosan provokatív kérdést tettem fel minap egy gimnázium végzős diákjainak. Hamarosan nagykorúak lesznek, szavazati joguk lesz, és komoly döntések előtt állnak. Mindannyian gondolkodó, okos fiatalok. A válaszaik sokkolóak voltak.
A válaszok: „Nem venném észre.”„Egyébként is sok van belőlük, mint pl. a gyermekrák alapítványok. Legalább kevesebben lesznek, és akkor egy szervezetnek több pénz jutna.”„Semmi nem változna, az állam átvenné a feladataikat.”„A mi társadalmi szintünkön nem éreznénk semmit, hiszen nekünk nincsen szükségünk azokra a szolgáltatásokra, amiket a civilek tudnak nyújtani. Legfeljebb Afrikában éreznék meg a hiányukat.”
Sokfelé jártam már az országban, sokféle szkeptikus cinikus véleményt hallottam már a civilekről, de a fiatalok válaszai őszintén szólva megleptek. Persze egyetlen ilyen élményből nem szabad szélsőséges következtetéseket levonni. De elgondolkodtam azon, hogy mit is látnak ma a fiatalok a civilekből, mit is jelent számukra a civilség vagy egyáltalán a társadalmi felelősségvállalás, a társadalmi szolidaritás, a részvétel. És nem utolsó sorban: hol látják ebben a saját helyüket.
Amit látnak és láthatnának
Azok a fiatalok, akikhez időről időre eljutnak a sajtóhírek két meghatározó jelenséggel találkozhatnak a civilség és állampolgári részvétel terén: a civil szervezetekhez köthető – vélt vagy valós – botrányokkal, és a gyakran inkább elutasítást, elhatárolódást, semmint szimpátiát kiváltó tüntetésekkel. Mindkettőhöz nehéz megfelelő viszonyulási pontot találni. Hiszen valóban találkozhatnak a Gyermekrák Alapítványt érintő visszaélési vádakkal, és a „norvégos” civilek ellen hónapok óta zajló, sokak által – beleértve magunkat is – törvényességi szempontból megkérdőjelezhetőnek tartott eljárás híreivel. Eközben a gyanútlan fiatal ugyanezekben az orgánumokban nem hall azokról az ügyekről, amiket a KEHI-eljárás alá vont civilek képviselnek: a szabad véleménynyilvánításhoz való jog és a női jogok védelme, kisebbségi jogok, demokratikus értékek, átláthatóság, elszámoltathatóság megerősítése, a sokszínűség tiszteletben tartása, lakhatási szegénység csökkentése, a hajléktalanság megoldása, környezetvédelmi problémák enyhítése. E témákról akár hallhatna is egy diák az iskolában, például társadalomismeret órán, vagy a nemrégiben kötelezővé tett iskolai közösségi szolgálatra készülés közben. De erre kicsi az esélye. Elenyésző számú iskolában töltik meg valóban releváns, aktuális tartalommal a társadalomismeret órákat, a pedagógusok nagy része maga is felkészületlennek, eszköztelennek érzi magát abban a feladatban, hogy „forró” témákat dolgozzon fel a diákjaival.
A tüntetések kapcsán pedig elsősorban őrjöngő vandál tömegről, felelőtlen hőzöngésről lehet hallani. Tehát a fiatalok pont azt nem látják, amit számos civil szervezet és kezdeményezés tesz: a mindennapos elszánt munkát egy ügyért, azért, hogy változzon valami egy adott területen. Nem látják, hogy a civilek változáshozók, és nem a szembenállás a fő céljuk, hanem az, hogy kipótoljanak fájó hiányokat például az idősgondozás, a fogyatékkal élők életkörülményeinek javítása vagy éppen a hátrányos helyzetű települések és emberek segítése terén. Nem látják, hogy a civilek végső soron társadalmi vállalkozók, akik komoly kockázatokat vállalva köteleződnek el ügyek mellett, amiket más nem old meg, viszont a megoldatlanságuk komoly társadalmi feszültségeket okoz. A civilek tehát egy demokratikus jogállamban nem az állam ellenségei, hanem együttműködő partnerei.
Egy látszólag marginális probléma kardinális következményekkel…
De miért kellene aggódnunk amiatt, hogy a fiatalok nem járatosak civil és társadalmi ügyekben, elvégre vannak ennél sokkal fajsúlyosabb problémák is az iskolában, amelyek megoldása sürgetőbb. Sőt, sokan talán azt is megkérdőjeleznék, hogy valóban az iskola feladata-e eligazítani a diákokat ebben a témában. De ha ez igaz, akkor hogyan sajátíthatnák el a fiatalok a civil részvétel technikáit, és azt a fogalmi apparátust, amellyel értelmezni tudják az egyre bonyolultabbá váló világot? Ki tud segíteni egy mai tizenévesnek abban, hogy észrevegyen jelenségeket, olvasni tudjon a sorok között, képes legyen önálló döntéseket hozni, adott esetben felháborodni a jogtalanságokon, az igazságtalanságokon?
A probléma szőnyeg alá söprése vagy ignorálása ugyanis hosszú távon nagyon nem kifizetődő. Csizmadia Ervin nemrégiben megjelent Miértalaptalan a „magyar” demokrácia? című könyvében ezt írja: „A sikeres demokráciák – sok egyéb mellett – attól azok, hogy folyamatosan (újra)tanulják a demokratikus értékeket és mechanizmusokat, s e tanulás attól hatékony, hogy az önszerveződő állampolgári kultúra tartja fenn. Nálunk a civil társadalom mindig „ébred”, ott ellenben mindig „éber”. (…) Nem lehet elégszer hangsúlyozni: a politikai nevelés a liberális demokrácia egyik alapvető szükséglete, nélküle a társadalom véletlenszerűen válik a demokratikus közösség tagjává, ha egyáltalán.”
Demokráciát tanulni?
Az alapkérdés tehát az, hogy hogyan tanulható a demokrácia, hogyan lehet elérni, hogy a vele való foglalkozás ne az unalmas kategóriába sorolódjon egy gimnáziumban vagy egy egyetemen? Hogyan lehet elérni, hogy 25 évvel a rendszerváltás után a fiatalok érezzék, dolguk van mindezzel, hogy vannak ügyek, amiket nem háríthatnak másokra, amelyek annak ellenére, hogy ma még nem látják benne saját érdekeiket, fontosak lehetnek?
Azt már John Dewey óta tudjuk, hogy a demokráciát csak tapasztalatai tanulás útján lehet tanulni, kevés a fogalmakat és az elméleteket sorra venni, felelni belőlük, esetleg még érettségizni is. A demokrácia egyik alappillére a vita, a kérdezés, a kételkedés. Értelmes vita nélkül nincs megértés, az eltérő vélemények ütköztetése nélkül lehetetlen megérteni más nézőpontokat. Vannak más nézőpontok, tudomásul kell venni, hogy sokféle gondolkodásmód létezik, és nem lehet csak egyet kiemelni és elfogadni. Manapság sok esetben tapasztalják a fiatalok, hogy nincs helye a vitának, a vélemények higgadt ütköztetésének. Ezért nem tanulják meg, hogyan kell vitázni, nem arra figyelnek, amit a másik mond, hanem arra, hogy ki mondja, hogy és az illető melyik táborba tartozik. Kutatások révén azt is tudjuk, hogy a demokráciára nevelés hiányának következtében a magyar fiatalok harmada nem bánná, ha diktatúrában élne, és nyilván nem azért, mert önsanyargató típus lenne, hanem azért, mert nem tudja, mi a lényegi különbség diktatúra és demokrácia között. Nem szeret ezzel foglalkozni, unalmasnak tartja, a politika számára szitokszó, és a civil részvételt is ide sorolja.
Mi kellene ahhoz, hogy ez változzon 2014-ben Magyarországon? Hogy az Európai Unió egyik tagországában ne azt tapasztaljuk, hogy a fiatalok egy jelentős része elzárkózik a részvételtől, a vitától, sőt, még a közös ügyeken való gondolkodástól is?
Tapasztalatszerzés
Az iskola számos lehetőséget tudna biztosítani a demokrácia gyakorlására, de ennek egyik feltétele, hogy az iskola maga demokratikusan működő intézmény legyen.Fontos lenne, hogy a diákok már az iskolában gyakorolhassák a demokratikus részvételt.
A diákönkormányzat ennek egyik fontos terepe lehetne, és szerencsés esetben működik is. A másik nagy lehetőség a kötelezővé tett iskolai közösségi szolgálat, de ezen a téren azt tapasztaljuk, hogy nagyon kevés civil szervezet tud nagy számban diákokat fogadni, és megfelelő módon foglalkozni velük. Ezért sok diák csalódik, mert nem sikerül megfelelő fogadóinézményt találnia, vagy ha sikerül is, a szolgálat ideje alatt fölöslegesnek, tétlennek érzi magát.
A tapasztalatok feldolgozása, reflexió
A tapasztalati tanulás egyik sajátossága az átélt élmények feldolgozása, a reflexió, hiszen ez segít abban, hogy megértsük és tudatosítsuk a történteket, hogy legközelebb egy hasonló helyzetben már be tudjuk építeni a tanulságokat. Ehhez felkészült szakemberekre, pedagógusokra van szükség, akik képesek segíteni, támogatni ezt a folyamatot. A demokratikus nevelés terén tehát szintén fontos az élmények feldolgozása, a tanulságok levonása.
A demokratikus vita
Ahhoz, hogy valaki ne váljon könnyen manipulálhatóvá, hogy képes legyen kialakítani a saját nézetrendszerét, kérdezni, kételkedni kell, ütköztetni a véleményeket, meghallgatni sok más szempontot. A demokratikus vitában nem a meggyőzés az elsődleges cél, hanem az, hogy elmondhassuk a véleményünket és meghallgassunk másokat, esetleg megértsük az ellentétes álláspontot még akkor is, ha nem feltétlenül értünk egyet. A világ nem fekete-fehér, hanem sokszínű, és az árnyalatok sokféleségét csak akkor értjük meg, ha megtanuljuk észrevenni azokat. Ez a képesség nem születik velünk, elsajátításához sok gyakorlásra van szükség.
Kritikus gondolkodás
A kritikus gondolkodás hovatovább szitokszó ma Magyarországon, pedig jól tudjuk, hogy igazán tanulni csak kérdezve lehet. Ha valaki soha nem kap lehetőséget arra, hogy kételkedjen, hogy megkérdőjelezzen bizonyos dolgokat, akkor nem alakul ki az a képessége, hogy több nézőpontból is megvizsgáljon egy jelenséget. A kritikus gondolkodás fejlesztése a kreativitás, újítás alapja. Szakértők szerint versenyképességünk is csorbát szenved ennek a hiányától.
Nyitottság
A fent említett gimnáziumban arra a kérdésre, hogy volt-e már valaki önkéntes, egyetlen kéz sem emelkedett a magasba. Látván csodálkozásomat, egy lány azt mondta: „Nincs min csodálkozni, minket nem arra nevelnek az iskolában, hogy kiálljunk a saját vagy mások igazáért vagy hogy bármin is változtatni akarjunk, hanem arra, hogy hogyan fogadjuk el azt, ami van, hogy csöndben, fegyelmezetten tűrjünk.” És ha már a 18 éves fiatalok sem akarnak változásokat hozni, fejleszteni, akkor kikre hárul ez a feladat?
Felebarátiság, mint össznépi élmény
Ezt a fogalmat Csizmadia Ervintől vettük át, aki szerint egy liberális demokráciában a társadalmi alapzat alapelemei az állampolgárság, a társadalmi kohézió és a nevelés, aminek része a felebarátiság, mint össznépi élmény. Másképpen fogalmazva a társadalmi szolidaritás valamilyen formája nem pusztán lehetőség, hanem szükségszerűség, és ennek formáit nagyszerűen lehet(ne) civilektől, civilekkel tanulni.
Együttműködés
Közös gondolkodás és cselekvés csak valós együttműködések mentén lehetséges, ezt szintén tapasztalni, tanulni kell. Már az óvodában lehet együttműködésre nevelni, és ezt a képességet folyamatosan fejleszteni kell az iskolában, táborokban, önkéntes akciókon keresztül. Jó volna, ha a számtalan pedagógiai cél mellett ez is előkelő helyen szerepelne az iskolákban, hiszen az egyik legerősebb kritika a magyar munkavállalókkal szemben – egyebek mellett – éppen az együttműködés, a másokra való figyelés képességének a hiánya.
Mi következik mindebből? Az, hogy a demokratikus értékrendet, működésmódot éppen úgy tanulni és gyakorolni kell, mint a matekot vagy a történelmet és ennek leghatékonyabb módja – mint minden más esetben – a támogató környezetben történő tapasztalati tanulás. És akkor talán nem szembesülünk nap mint nap közönnyel, érdektelenséggel, a közügyekben való részvétel szándékolt hárításával, és azzal, hogy az ezzel való foglalkozást egyszerűen unalmasnak és érdektelennek minősítik a fiatalok.
Fenti, szándékosan provokatív kérdést tettem fel minap egy gimnázium végzős diákjainak. Hamarosan nagykorúak lesznek, szavazati joguk lesz, és komoly döntések előtt állnak. Mindannyian gondolkodó, okos fiatalok. A válaszaik sokkolóak voltak.
A válaszok: „Nem venném észre.”„Egyébként is sok van belőlük, mint pl. a gyermekrák alapítványok. Legalább kevesebben lesznek, és akkor egy szervezetnek több pénz jutna.”„Semmi nem változna, az állam átvenné a feladataikat.”„A mi társadalmi szintünkön nem éreznénk semmit, hiszen nekünk nincsen szükségünk azokra a szolgáltatásokra, amiket a civilek tudnak nyújtani. Legfeljebb Afrikában éreznék meg a hiányukat.”
Sokfelé jártam már az országban, sokféle szkeptikus cinikus véleményt hallottam már a civilekről, de a fiatalok válaszai őszintén szólva megleptek. Persze egyetlen ilyen élményből nem szabad szélsőséges következtetéseket levonni. De elgondolkodtam azon, hogy mit is látnak ma a fiatalok a civilekből, mit is jelent számukra a civilség vagy egyáltalán a társadalmi felelősségvállalás, a társadalmi szolidaritás, a részvétel. És nem utolsó sorban: hol látják ebben a saját helyüket.
Amit látnak és láthatnának
Azok a fiatalok, akikhez időről időre eljutnak a sajtóhírek két meghatározó jelenséggel találkozhatnak a civilség és állampolgári részvétel terén: a civil szervezetekhez köthető – vélt vagy valós – botrányokkal, és a gyakran inkább elutasítást, elhatárolódást, semmint szimpátiát kiváltó tüntetésekkel. Mindkettőhöz nehéz megfelelő viszonyulási pontot találni. Hiszen valóban találkozhatnak a Gyermekrák Alapítványt érintő visszaélési vádakkal, és a „norvégos” civilek ellen hónapok óta zajló, sokak által – beleértve magunkat is – törvényességi szempontból megkérdőjelezhetőnek tartott eljárás híreivel. Eközben a gyanútlan fiatal ugyanezekben az orgánumokban nem hall azokról az ügyekről, amiket a KEHI-eljárás alá vont civilek képviselnek: a szabad véleménynyilvánításhoz való jog és a női jogok védelme, kisebbségi jogok, demokratikus értékek, átláthatóság, elszámoltathatóság megerősítése, a sokszínűség tiszteletben tartása, lakhatási szegénység csökkentése, a hajléktalanság megoldása, környezetvédelmi problémák enyhítése. E témákról akár hallhatna is egy diák az iskolában, például társadalomismeret órán, vagy a nemrégiben kötelezővé tett iskolai közösségi szolgálatra készülés közben. De erre kicsi az esélye. Elenyésző számú iskolában töltik meg valóban releváns, aktuális tartalommal a társadalomismeret órákat, a pedagógusok nagy része maga is felkészületlennek, eszköztelennek érzi magát abban a feladatban, hogy „forró” témákat dolgozzon fel a diákjaival.
A tüntetések kapcsán pedig elsősorban őrjöngő vandál tömegről, felelőtlen hőzöngésről lehet hallani. Tehát a fiatalok pont azt nem látják, amit számos civil szervezet és kezdeményezés tesz: a mindennapos elszánt munkát egy ügyért, azért, hogy változzon valami egy adott területen. Nem látják, hogy a civilek változáshozók, és nem a szembenállás a fő céljuk, hanem az, hogy kipótoljanak fájó hiányokat például az idősgondozás, a fogyatékkal élők életkörülményeinek javítása vagy éppen a hátrányos helyzetű települések és emberek segítése terén. Nem látják, hogy a civilek végső soron társadalmi vállalkozók, akik komoly kockázatokat vállalva köteleződnek el ügyek mellett, amiket más nem old meg, viszont a megoldatlanságuk komoly társadalmi feszültségeket okoz. A civilek tehát egy demokratikus jogállamban nem az állam ellenségei, hanem együttműködő partnerei.
Egy látszólag marginális probléma kardinális következményekkel…
De miért kellene aggódnunk amiatt, hogy a fiatalok nem járatosak civil és társadalmi ügyekben, elvégre vannak ennél sokkal fajsúlyosabb problémák is az iskolában, amelyek megoldása sürgetőbb. Sőt, sokan talán azt is megkérdőjeleznék, hogy valóban az iskola feladata-e eligazítani a diákokat ebben a témában. De ha ez igaz, akkor hogyan sajátíthatnák el a fiatalok a civil részvétel technikáit, és azt a fogalmi apparátust, amellyel értelmezni tudják az egyre bonyolultabbá váló világot? Ki tud segíteni egy mai tizenévesnek abban, hogy észrevegyen jelenségeket, olvasni tudjon a sorok között, képes legyen önálló döntéseket hozni, adott esetben felháborodni a jogtalanságokon, az igazságtalanságokon?
A probléma szőnyeg alá söprése vagy ignorálása ugyanis hosszú távon nagyon nem kifizetődő. Csizmadia Ervin nemrégiben megjelent Miértalaptalan a „magyar” demokrácia? című könyvében ezt írja: „A sikeres demokráciák – sok egyéb mellett – attól azok, hogy folyamatosan (újra)tanulják a demokratikus értékeket és mechanizmusokat, s e tanulás attól hatékony, hogy az önszerveződő állampolgári kultúra tartja fenn. Nálunk a civil társadalom mindig „ébred”, ott ellenben mindig „éber”. (…) Nem lehet elégszer hangsúlyozni: a politikai nevelés a liberális demokrácia egyik alapvető szükséglete, nélküle a társadalom véletlenszerűen válik a demokratikus közösség tagjává, ha egyáltalán.”
Demokráciát tanulni?
Azt már John Dewey óta tudjuk, hogy a demokráciát csak tapasztalatai tanulás útján lehet tanulni, kevés a fogalmakat és az elméleteket sorra venni, felelni belőlük, esetleg még érettségizni is. A demokrácia egyik alappillére a vita, a kérdezés, a kételkedés. Értelmes vita nélkül nincs megértés, az eltérő vélemények ütköztetése nélkül lehetetlen megérteni más nézőpontokat. Vannak más nézőpontok, tudomásul kell venni, hogy sokféle gondolkodásmód létezik, és nem lehet csak egyet kiemelni és elfogadni. Manapság sok esetben tapasztalják a fiatalok, hogy nincs helye a vitának, a vélemények higgadt ütköztetésének. Ezért nem tanulják meg, hogyan kell vitázni, nem arra figyelnek, amit a másik mond, hanem arra, hogy ki mondja, hogy és az illető melyik táborba tartozik. Kutatások révén azt is tudjuk, hogy a demokráciára nevelés hiányának következtében a magyar fiatalok harmada nem bánná, ha diktatúrában élne, és nyilván nem azért, mert önsanyargató típus lenne, hanem azért, mert nem tudja, mi a lényegi különbség diktatúra és demokrácia között. Nem szeret ezzel foglalkozni, unalmasnak tartja, a politika számára szitokszó, és a civil részvételt is ide sorolja.
Mi kellene ahhoz, hogy ez változzon 2014-ben Magyarországon? Hogy az Európai Unió egyik tagországában ne azt tapasztaljuk, hogy a fiatalok egy jelentős része elzárkózik a részvételtől, a vitától, sőt, még a közös ügyeken való gondolkodástól is?
Tapasztalatszerzés
Az iskola számos lehetőséget tudna biztosítani a demokrácia gyakorlására, de ennek egyik feltétele, hogy az iskola maga demokratikusan működő intézmény legyen.Fontos lenne, hogy a diákok már az iskolában gyakorolhassák a demokratikus részvételt.
A diákönkormányzat ennek egyik fontos terepe lehetne, és szerencsés esetben működik is. A másik nagy lehetőség a kötelezővé tett iskolai közösségi szolgálat, de ezen a téren azt tapasztaljuk, hogy nagyon kevés civil szervezet tud nagy számban diákokat fogadni, és megfelelő módon foglalkozni velük. Ezért sok diák csalódik, mert nem sikerül megfelelő fogadóinézményt találnia, vagy ha sikerül is, a szolgálat ideje alatt fölöslegesnek, tétlennek érzi magát.
A tapasztalatok feldolgozása, reflexió
A tapasztalati tanulás egyik sajátossága az átélt élmények feldolgozása, a reflexió, hiszen ez segít abban, hogy megértsük és tudatosítsuk a történteket, hogy legközelebb egy hasonló helyzetben már be tudjuk építeni a tanulságokat. Ehhez felkészült szakemberekre, pedagógusokra van szükség, akik képesek segíteni, támogatni ezt a folyamatot. A demokratikus nevelés terén tehát szintén fontos az élmények feldolgozása, a tanulságok levonása.
A demokratikus vita
Ahhoz, hogy valaki ne váljon könnyen manipulálhatóvá, hogy képes legyen kialakítani a saját nézetrendszerét, kérdezni, kételkedni kell, ütköztetni a véleményeket, meghallgatni sok más szempontot. A demokratikus vitában nem a meggyőzés az elsődleges cél, hanem az, hogy elmondhassuk a véleményünket és meghallgassunk másokat, esetleg megértsük az ellentétes álláspontot még akkor is, ha nem feltétlenül értünk egyet. A világ nem fekete-fehér, hanem sokszínű, és az árnyalatok sokféleségét csak akkor értjük meg, ha megtanuljuk észrevenni azokat. Ez a képesség nem születik velünk, elsajátításához sok gyakorlásra van szükség.
Kritikus gondolkodás
A kritikus gondolkodás hovatovább szitokszó ma Magyarországon, pedig jól tudjuk, hogy igazán tanulni csak kérdezve lehet. Ha valaki soha nem kap lehetőséget arra, hogy kételkedjen, hogy megkérdőjelezzen bizonyos dolgokat, akkor nem alakul ki az a képessége, hogy több nézőpontból is megvizsgáljon egy jelenséget. A kritikus gondolkodás fejlesztése a kreativitás, újítás alapja. Szakértők szerint versenyképességünk is csorbát szenved ennek a hiányától.
Nyitottság
A fent említett gimnáziumban arra a kérdésre, hogy volt-e már valaki önkéntes, egyetlen kéz sem emelkedett a magasba. Látván csodálkozásomat, egy lány azt mondta: „Nincs min csodálkozni, minket nem arra nevelnek az iskolában, hogy kiálljunk a saját vagy mások igazáért vagy hogy bármin is változtatni akarjunk, hanem arra, hogy hogyan fogadjuk el azt, ami van, hogy csöndben, fegyelmezetten tűrjünk.” És ha már a 18 éves fiatalok sem akarnak változásokat hozni, fejleszteni, akkor kikre hárul ez a feladat?
Felebarátiság, mint össznépi élmény
Ezt a fogalmat Csizmadia Ervintől vettük át, aki szerint egy liberális demokráciában a társadalmi alapzat alapelemei az állampolgárság, a társadalmi kohézió és a nevelés, aminek része a felebarátiság, mint össznépi élmény. Másképpen fogalmazva a társadalmi szolidaritás valamilyen formája nem pusztán lehetőség, hanem szükségszerűség, és ennek formáit nagyszerűen lehet(ne) civilektől, civilekkel tanulni.
Együttműködés
Közös gondolkodás és cselekvés csak valós együttműködések mentén lehetséges, ezt szintén tapasztalni, tanulni kell. Már az óvodában lehet együttműködésre nevelni, és ezt a képességet folyamatosan fejleszteni kell az iskolában, táborokban, önkéntes akciókon keresztül. Jó volna, ha a számtalan pedagógiai cél mellett ez is előkelő helyen szerepelne az iskolákban, hiszen az egyik legerősebb kritika a magyar munkavállalókkal szemben – egyebek mellett – éppen az együttműködés, a másokra való figyelés képességének a hiánya.
Mi következik mindebből? Az, hogy a demokratikus értékrendet, működésmódot éppen úgy tanulni és gyakorolni kell, mint a matekot vagy a történelmet és ennek leghatékonyabb módja – mint minden más esetben – a támogató környezetben történő tapasztalati tanulás. És akkor talán nem szembesülünk nap mint nap közönnyel, érdektelenséggel, a közügyekben való részvétel szándékolt hárításával, és azzal, hogy az ezzel való foglalkozást egyszerűen unalmasnak és érdektelennek minősítik a fiatalok.
Támogasd a munkánkat, és tegyünk együtt a fiatalok demokratikus készségfejlesztéséért!
Legyél rendszeres támogatónk, vagy támogass minket egyszeri hozzájárulásoddal!
Amennyiben első kézből szeretnél értesülni a DIA programjairól és képzéseiről, megismernéd módszertani anyagainkat, akkor itt tudsz feliratkozni a hírlevelünkre.
DEMOKRATIKUS IFJÚSÁGÉRT ALAPÍTVÁNY
| Iroda: 1053 Budapest, Károlyi utca 11. II. emelet 1. | Székhely: 1063 Budapest Bajnok utca 13. | hellodia@i-dia.org |
