Akárcsak a biciklizés vagy a tangó, az önismeret is egy tapasztalati úton megszerezhető és gyakorolható tudás. Passzívan vagy csak elmélkedéssel nehéz rá szert tenni. A reflexió iskolája cikksorozatunk második része.

 

A tapasztalati tanulás egyik legkülönlegesebb és talán leggöröngyösebb terepe, amikor önmagunkról tanulunk. Azáltal, hogy bizonyos tevékenységeket gyakorlunk, vagy amikor kipróbáljuk magunkat új feladatokban, az önmagunkról alkotott ismereteink is bővülnek: megtapasztaljuk, hogy mi az, amire képesek vagyunk, mik a korlátaink, mik az erősségeink, mit szeretünk csinálni és mit nem, és mi az, amiben fejlődni szeretnénk. De mint minden tapasztalati tanulási folyamatban, itt is fontos a tanultak tudatosítása: annak megfigyelése, hogy mi változott bennünk, mit értettünk meg, milyen új tudásra, felismerésre tettünk szert. Hogy ez miért lényeges a tanulás és önfejlesztés szempontjából, könnyen érthetővé teszi egy egyszerű magyarázó modell, amit úgy neveznek: Johari-ablak.

 

 

 

 

a Johari-ablak: látni és látszódni

 

Az eszközt két pszichológus, Joseph Luft és Harry Ingham dolgozták ki az ’50-es évek közepén (a modell elnevezése is az ő nevük összeolvasásából keletkezett). A Johari-ablaknak két dimenziója, ha úgy tetszik, szárnya van: az önmagunkról alkotott tudásunk és az, amit mások tudnak rólunk. Mindkét dimenziónak vannak „sötét” területei, vagyis olyan zónák, amelyek az ismeretlenség homályába burkolóznak. Az egyénnel kapcsolatos tudásnak így összesen négyféle típusa adódik a Johari-ablakban:

 

 

 

1. Az Aréna: ide tartoznak azok az ismeretek, amelyek saját magunk és mások előtt is nyilvánosak, olyan információk, tulajdonságok, amelyeket szívesen hozunk felszínre (például sokan tudják rólunk, hogy fontos számunkra a környezetvédelem), vagy éppenséggel nem vagyunk rá büszkék, de mi és mások is tisztában vagyunk vele (például tudjuk, hogy rosszul kezeljük a konfliktushelyzeteket).
2. A Zárt zóna az Arénával ellentétben arra a belső tudásra vonatkozik, amit nem kötünk a nyilvánosság orrára. Minél zárkózottabbak vagyunk, minél nehezebben nyílunk meg mások előtt, annál nagyobb ez a terület az Aréna rovására.
3. A Vakfolt ezzel szemben az a terület, amit mások tudnak rólunk, de mi nem. Szokás a rossz lehelettel párhuzamba állítani: az is olyasmi, ami a környezetünk számára nyilvánvaló, de mi nem érzékeljük, amíg valaki nem veszi a bátorságot és jelzi.
4. És végül a Sötét folt olyasmi, ami nevéből is adódóan a teljesen ismeretlen zóna. Tudjuk, hogy ott van, de nincsenek fogalmaink róla, nem tudjuk, hogy mit tartalmaz.

 

 

A Johari-ablak egy dinamikus keret: a saját ablakunk mindig csak egy pillanatnyi állapotot tükröz, de ez az életünk során folyamatosan változik, ideális esetben ahogy telnek az évek és egyre tapasztaltabbak leszünk, egyre többet tanulunk magunkról, és ebből egyre többet mutatunk meg másoknak. A Johari-ablak segít megérteni a zárkózott ismerőseinket: akik csak keveset engednek látni önmagukból kisebb publikus Arénával rendelkeznek. És így már érthető az is, hogy miért olyan nehéz együtt dolgoznunk a kollégával, aki nem látja be a saját gyengeségeit: nem arról van szó, hogy fafejű vagy rossz szándékú lenne, hanem arról, hogy ez a tudás a vakfoltjában van. De tanárként, trénerként talán a legfontosabb üzenet, amit a Johari-ablak tartogat számunkra az az, hogy…

 

…a tanulás és tanítás nem más, mint tudatosan tágítani a kereteket.

 

Vagyis a feladatunk az, hogy olyan helyzeteket teremtsünk, amelyekben a résztvevő diákok, fiatalok, vagy éppenséggel felnőttek arénájának határait segítünk nagyobbra nyitni. Erre számos eszköz adott a számunkra:

1. Olyan helyzeteket teremthetünk, amelyekben a tanulási folyamat résztvevői kipróbálhatják magukat, és erre reflektálva új tudásra tehetnek szert – például kiderülhet számukra, hogyan viselkednek egy bizonyos szituációban.
2. Ha mindez csoportban történik, akkor az egyúttal lehetőséget ad arra is, hogy a résztvevők megmutassák és felvállalják magukat mások előtt, kitágítva ezzel azt a perspektívát, amit mások láthatnak belőlük.
3. És ha egyúttal lehetőséget adunk az őszinte és konstruktív visszajelzésekre, akkor az megteremti a feltételeit annak, hogy önmagunkat mások szemüvegén át is látni tudjuk, így csökkentve a vakfoltjaink számát.

 

Keretek tágítása persze egyáltalán nem könnyű feladat, és nem is szabad erőltetnünk vagy túlzó elvárásokat támasztanunk ezen a téren. De amikor egy foglalkozást, tanórát vagy képzést tervezünk, érdemes feltennünk magunknak néhány kérdést:

Vajon adunk lehetőséget a résztvevőknek arra, hogy új szemszögből vizsgálják meg azt, amit már tudnak? Vajon ki tudják próbálni magukat egy új helyzetben? Ezt egy biztonságos környezetben tehetik másokkal együtt? Kapnak a résztvevők konstruktív visszajelzést egymástól? És figyelünk arra, hogy mindez tudatosan történjen?

 

Takács Viktória

 

 

Akárcsak a biciklizés vagy a tangó, az önismeret is egy tapasztalati úton megszerezhető és gyakorolható tudás. Passzívan vagy csak elmélkedéssel nehéz rá szert tenni. A reflexió iskolája cikksorozatunk második része. 

 

 

A tapasztalati tanulás egyik legkülönlegesebb és talán leggöröngyösebb terepe, amikor önmagunkról tanulunk. Azáltal, hogy bizonyos tevékenységeket gyakorlunk, vagy amikor kipróbáljuk magunkat új feladatokban, az önmagunkról alkotott ismereteink is bővülnek: megtapasztaljuk, hogy mi az, amire képesek vagyunk, mik a korlátaink, mik az erősségeink, mit szeretünk csinálni és mit nem, és mi az, amiben fejlődni szeretnénk. De mint minden tapasztalati tanulási folyamatban, itt is fontos a tanultak tudatosítása: annak megfigyelése, hogy mi változott bennünk, mit értettünk meg, milyen új tudásra, felismerésre tettünk szert. Hogy ez miért lényeges a tanulás és önfejlesztés szempontjából, könnyen érthetővé teszi egy egyszerű magyarázó modell, amit úgy neveznek: Johari-ablak.

 

A Johari-ablak: látni és látszódni

 

Az eszközt két pszichológus, Joseph Luft és Harry Ingham dolgozták ki az ’50-es évek közepén (a modell elnevezése is az ő nevük összeolvasásából keletkezett). A Johari-ablaknak két dimenziója, ha úgy tetszik, szárnya van: az önmagunkról alkotott tudásunk és az, amit mások tudnak rólunk. Mindkét dimenziónak vannak „sötét” területei, vagyis olyan zónák, amelyek az ismeretlenség homályába burkolóznak. Az egyénnel kapcsolatos tudásnak így összesen négyféle típusa adódik a Johari-ablakban:

 

 

 

1. Az Aréna: ide tartoznak azok az ismeretek, amelyek saját magunk és mások előtt is nyilvánosak, olyan információk, tulajdonságok, amelyeket szívesen hozunk felszínre (például sokan tudják rólunk, hogy fontos számunkra a környezetvédelem), vagy éppenséggel nem vagyunk rá büszkék, de mi és mások is tisztában vagyunk vele (például tudjuk, hogy rosszul kezeljük a konfliktushelyzeteket). 
2. A Zárt zóna az Arénával ellentétben arra a belső tudásra vonatkozik, amit nem kötünk a nyilvánosság orrára. Minél zárkózottabbak vagyunk, minél nehezebben nyílunk meg mások előtt, annál nagyobb ez a terület az Aréna rovására. 
3. A Vakfolt ezzel szemben az a terület, amit mások tudnak rólunk, de mi nem. Szokás a rossz lehelettel párhuzamba állítani: az is olyasmi, ami a környezetünk számára nyilvánvaló, de mi nem érzékeljük, amíg valaki nem veszi a bátorságot és jelzi. 
4. És végül a Sötét folt olyasmi, ami nevéből is adódóan a teljesen ismeretlen zóna. Tudjuk, hogy ott van, de nincsenek fogalmaink róla, nem tudjuk, hogy mit tartalmaz. 

 

A Johari-ablak egy dinamikus keret: a saját ablakunk mindig csak egy pillanatnyi állapotot tükröz, de ez az életünk során folyamatosan változik, ideális esetben ahogy telnek az évek és egyre tapasztaltabbak leszünk, egyre többet tanulunk magunkról, és ebből egyre többet mutatunk meg másoknak. A Johari-ablak segít megérteni a zárkózott ismerőseinket: akik csak keveset engednek látni önmagukból kisebb publikus Arénával rendelkeznek. És így már érthető az is, hogy miért olyan nehéz együtt dolgoznunk a kollégával, aki nem látja be a saját gyengeségeit: nem arról van szó, hogy fafejű vagy rossz szándékú lenne, hanem arról, hogy ez a tudás a vakfoltjában van. De tanárként, trénerként talán a legfontosabb üzenet, amit a Johari-ablak tartogat számunkra az az, hogy…

 

…a tanulás és tanítás nem más, mint tudatosan tágítani a kereteket 

 

Vagyis a feladatunk az, hogy olyan helyzeteket teremtsünk, amelyekben a résztvevő diákok, fiatalok, vagy éppenséggel felnőttek arénájának határait segítünk nagyobbra nyitni. Erre számos eszköz adott a számunkra:

 

1. Olyan helyzeteket teremthetünk, amelyekben a tanulási folyamat résztvevői kipróbálhatják magukat, és erre reflektálva új tudásra tehetnek szert – például kiderülhet számukra, hogyan viselkednek egy bizonyos szituációban. 
2. Ha mindez csoportban történik, akkor az egyúttal lehetőséget ad arra is, hogy a résztvevők megmutassák és felvállalják magukat mások előtt, kitágítva ezzel azt a perspektívát, amit mások láthatnak belőlük.
3. És ha egyúttal lehetőséget adunk az őszinte és konstruktív visszajelzésekre, akkor az megteremti a feltételeit annak, hogy önmagunkat mások szemüvegén át is látni tudjuk, így csökkentve a vakfoltjaink számát. 

 

Keretek tágítása persze egyáltalán nem könnyű feladat, és nem is szabad erőltetnünk vagy túlzó elvárásokat támasztanunk ezen a téren. De amikor egy foglalkozást, tanórát vagy képzést tervezünk, érdemes feltennünk magunknak néhány kérdést: Vajon adunk lehetőséget a résztvevőknek arra, hogy új szemszögből vizsgálják meg azt, amit már tudnak? Vajon ki tudják próbálni magukat egy új helyzetben? Ezt egy biztonságos környezetben tehetik másokkal együtt? Kapnak a résztvevők konstruktív visszajelzést egymástól? És figyelünk arra, hogy mindez tudatosan történjen? 

 

Takács Viktória