Vezetőváltás okosan? – A másik oldal

Korábbi blogbejegyzésünkben a DIA jelenlegi szakmai vezetője, Lencse-Csík Orsi foglalta össze személyes tapasztalatait arról, hogyan élte meg a kicsit több mint másfél éve bekövetkezett vezetőváltást. Most korábbi vezetőnk, Galambos Rita vette sorra, számára milyen élmény volt átadni a DIA vezetését.

Jó 10 évvel ezelőtt olvastam egy tanulmányt arról, hogy a magyar civil szervezetek vezetői nagy arányban betegszenek meg. Elhasználódnak. Nem figyelnek magukra. Akkor elhatároztam, hogy ez velem majd nem fordulhat elő, hiszen én tudatosan törekszem arra, hogy megteremtsem az egyensúlyt a munka és az egyebek között, meg egyébként is imádom, amit csinálok, jó, és értékes emberek vesznek körül. Mi baj lehet?

Aztán évekkel később egy coaching folyamatban azt kérdezte tőlem a coach, hogy miért nem hagyom most abba. Érződik, hogy kifáradtam, át kellene adnom a stafétabotot. Akkor még hittem a saját pótolhatatlanságomban. Nem láttam, hogy ki tudná tőlem átvenni. Felelősnek éreztem magam mindazért, amit elkezdtünk, amit ígértünk, amit vártak tőlünk. Nem akartam senkit és semmit cserben hagyni. És igen vehemensen bizonygattam a coach-nak, hogy még nem jött el az idő.

Többen kérdezték tőlem az utolsó években, hogy hol az utód? Az okos vezető „kineveli” az utódját. Hát én bizony ezt elszúrtam, nem volt jelölt, pedig tehetség és rátermettség akadt bőven. De senkinek nem ez volt az útja a csapatban.

Aztán jól és méltó módon megünnepeltük fennállásunk 20. évfordulóját. Nagy ünneplés volt, sokan eljöttek azok közül, akik 20 év alatt velünk dolgoztak, részt vettek projektjeinkben, tovább vitték a szellemiséget, vagy csak egyszerűen szerettek minket. Mi változatos és kreatív módon megmutattuk, hogy mi mindent tettünk le az asztalra, amit az egyik vendégünk így foglalt össze: hát ez az igazi hungarikum.

Pedig nem mi találtuk ki, egy amerikai fiatalember álmodta meg (Richard Harrill), és mi – sokan és sokféleképpen – tovább vittük. És viszik tovább azok a fiatalok, akik hisznek azokban az értékekben, amelyekben a DIA alapítója éppen úgy hitt, mint ahogy mi is hittünk az elmúlt most már több, mint 20 évben.

A beszédemben a DIA hatását egy búvópatakhoz hasonlítottam. A legváratlanabb helyeken tör fel, tör utat magának. A korábbi partnereink, résztvevőink, munkatársaink ma az élet sok területén működnek, és hatással vannak a világra.

Ki iskolában, egyetemen, ki civil szervezetben, politikusként, ki a saját vállalkozásában vagy éppen alkalmazottként egy multinál, itthon és külföldön. Mindegyikükben ott van a tapasztalat, az emlék, a képesség. Lehetőséget kaptak, éltek vele, és viszik tovább. Nem emelek ki senkit, mert túl hosszú lenne a felsorolás. És biztosan kihagynék valakit, akit nem szabadna.

És amikor már ki tudtam mondani, hogy vége, Orsi felvette a kesztyűt, és nem is akárhogyan. Az már az élet fintora, hogy bekövetkezett az Orsi által „rajtunk kívülálló körülménynek” nevezett váratlan fordulat (értsd váratlan betegségem, ennyit arról, hogy ez velem nem fog megtörténni), és neki kicsit másképp és kicsit korábban kellett mindent átvennie úgy, hogy én nem tudtam ott lenni. Mégis működött. A külvilág vajmi keveset érzékelt ebből.

Büszke vagyok arra, hogy már el tudom fogadni (tényleg), hogy nem vagyok pótolhatatlan (hál’istennek), hogy nélkülem is megy a hajó előre.

A DIA egy sziget a mai magyar valóságban, és már több, mint két évtizede az. Jó volt benne létezni, jó volt küzdeni érte és emelt fővel állni a támadásokat, mérlegelni, dönteni a nehéz helyzetekben. Amíg működnek ilyen szervezetek, és benne ilyen lelkes és hozzáértő fiatalok, addig van remény.

Bis hundertzwanzig mondanám, de ehelyett inkább azt mondom, hogy amíg a szervezetben tevékenykedők örömet és szakmai kihívásokat találnak ebben a munkában, addig érdemes csinálni. És talán mindig ott lesz az újabb generáció.

Ugye ott lesztek?

2022-04-28T09:01:02+00:00