Beszámoló a DemoLab projektről és a záró kiállításáról Szlabey Emma diák résztvevőtől.

Van az az érzés, hogy egy ismerős helyzetben vagyok, nem kell tartanom semmitől, hogy magabiztosan szólalhatok meg, hogy másokat érdekel a véleményem, jól érzem magam ebben a közegben és csapatban. Az az érzés, hogy a helyemen vagyok és ezt akarok csinálni.

És van az a másik érzés, amikor nem tudom, mit kell csinálni, én ettől félek, túl tapasztalatlan vagyok, biztos butaságot mondok és amúgy se bírok elviselni senkit, nemhogy együtt dolgozni velük.

Miért van az, hogy a középiskolában általában az az utóbbi érzés a domináns? Miért ne vehetne részt mindenki egy olyan programban, ami az első érzést biztosítja? Miért ne lehetne ilyen egy iskola?

Nekem és sok más kortársamnak ezt a „helyemen vagyok” érzést adta a DemoLab projekt.

De mi az a Demolab?

Ez egy olyan kétéves projekt volt, ami lehetőséget adott több középiskolában kis projektek létrejöttére egy tanár és egy művész vezetésével és egy közös témakörrel: az UTÓPIÁVAL. Mindezt az ENSZ Demokrácia Alapja támogatta és a DIA valósította meg.  2019. szeptember 21. és 24. között kapott méltó lezárást a DemoLab egy nagyszabású, interaktív kiállítás keretei közt Utópia Áruház néven

Mit is jelent az Utópia Áruház?

A helyszín az elhagyatott Otthon Áruház volt, ami számomra még izgalmasabbá tette az eseményt, amivel nem voltam egyedül. Egy emlék, egy történet, egy darabka múlt, kinek mi. Az Utópia Áruház pedig az a hely, ahol összegyűltek a tárgyi és elméleti alkotások, az úgynevezett „gondolat termékek”, hogy méltó módon mutassák be magukat a közönségnek, hogy minden oda betérő többként távozzon onnan, mint ahogy bejött és bemutassuk a projekt sikereit is. Minden iskolai műhely elfoglalt magának a térből egy darabot, testre szabta, életre keltette a sarkot, szobát, kirakatot, ami neki jutott. Már az előkészületek alatt is hihetetlen volt a hangulat, senki nem maradt magára.

Diák és felnőtt együtt dolgozva, egyik csapat a másiknak segítve, így olvadt össze a múlt és a jövő áruháza.

Hihetetlen élmény volt egy helyen látni ezeket a mesterműveket. Bár a két év alatt is volt lehetőség belepillantani más csoportok munkájába, ez volt az alkalom, hogy leesett állal nézzünk végig rajtuk, merüljünk el bennük, mint látogatók és készítők. Három nap alatt végig pörgött a kiállítás, tárlatvezetések, workshopok. Mennyi, de mennyi kedves, érdeklődő, döbbent, elgondolkozó, nevető arccal találkoztunk.

Aztán persze véget ért ez is, ahogy annak lennie kell. Mindenki ugyan úgy pörgött a leszedés és takarítás közben, tele adrenalinnal, mint felrakáskor vagy a kiállítás bármelyik pillanatában.

Hajtottak a pozitív reakciók, a biztatás, hogy ez valami jó, persze nem tökéletes, de egy új, reményteljes irány. Hajtottak a személyes tapasztalatok, engem leginkább a növekvő bizalom a korosztályomban és magamban.

A felismerése annak, hogy tényleg tanultunk közben, és mindezt nem akárhogy, nem akármit. Lehetett ez amolyan lexikális tudás, minthogy mi az a dadaizmus, milyen kihalóban lévő állatfajok vannak a bolygón, milyen történelmi személyek szálltak meg a Karancs Szállóban és így tovább, attól függően, hogy melyik műhelynek mi kapcsolódott a projektjéhez. És lehetett ez gyakorlati tudás: hogyan szervezzünk eseményt, installáljunk kiállítást, hogyan kommunikáljunk, egyeztessünk, dolgozzunk csapatban, ami egy életre szóló segítség, tapasztalat.

A végeredményt látva méltán merült fel a kérdés: Tényleg vége van-e itt?

A projekt közben lehetőség nyílt olyan kifejezések újradefiniálására, mint például: tanár, diák, oktatás és művészet. Vesztettek távolságukból, akár negatív csengésükből és tartalommal teltek meg. Mindezt nem direkt módon, hanem egy alkotási folyamat részeként.

Ez pedig egy olyan alkotási folyamat volt, ami kényszerektől mentes, de megengedi az összezördüléseket, a vitát, a diskurzust nem csak diákok között, hanem a diákok számára láthatóan a felnőttek között és diák és felnőtt között is egyaránt. Teret enged a csoportdinamikának, hogy aztán a közös cél valóban mindenkinek a saját küldetése is legyen.

És bár őszintén hiszem, hogy mindegyik végtermék művészi értékkel bír, ezekben a csoportokban beállítottságtól függetlenül akárki megtalálhatta a helyét és feladatát. Egy ilyen tapasztalat után, amikor kiderül, hogy működik egy minden résztvevőnek egyaránt pozitív élményt nyújtó tanulási folyamat, természetes, hogy nem akarunk csak úgy búcsút inteni neki, főleg nem örökre.

A kérdés tehát, hogy hogyan tovább?

Bár a nagy projekt, a DemoLab véget ért, a műhelyek nem bomlottak fel. Talán viszik tovább a már elkészült munkájukat bemutatni, lehet újba kezdenek. Megszületett egy független Diákkiadó ötlete, ami szárnyát bontogatja. Mi, diákok, ezzel a pozitív élménnyel a zsebünkben keressük a lehetőségeket és vannak, akik ebben támaszt, segítséget nyújtanak, a társaink. De lehetne még ennyi diák, még ennyi segítő, még ennyi lehetőség.

Ez lehetne a jövő?