Törődj másokkal, de sose felejts el törődni magaddal is.

 

„Segíts másokon!”

„Légy nagylelkű!”

„Ne sajnáld az időt és energiát azoktól, akinek szükségük van rád!”

Nap mint nap találkozunk hasonló üzenetekkel, és sokan hiszünk is abban, hogy nagylelkűség és önzetlenség nélkül nem lehetünk igazán boldogok otthon és a munkánkban.

 

 

 

De előfordulhat-e, hogy a sok jó szándék ellenére egyszer csak mégis úgy érezzük, elég volt, nem bírjuk tovább a tempót? Lehetséges, hogy valamit szívvel-lélekkel csinálunk, mégis eljön egy pont, amikor a feladat túlnő rajtunk, és csak felemészti az energiáinkat? Azt gondolhatnánk, hogy a kiégés-szindróma a napi 14 órában dolgozó irodai alkalmazottakat, top-menedzsereket, vállalati dolgozókat érinti a leginkább, pedig van egy jelenség (a generosity burnout, azaz a nagylelkűséggel összefüggő kiégés), amely épp a segítő szakmákban dolgozók (tanárok, egészségügyi dolgozók, civil szervezek munkatársai stb.) kiégési kockázatait hangsúlyozza.

 

Bár a jótékonykodók a szervezetek, közösségek legértékesebb emberei, ők azok, akik a legnagyobb kiégési kockázatnak vannak kitéve. Ha nem vigyáznak magukra, túlterheltnek érzik majd magukat, nem érik el a munkahelyi céljaikat, és otthon is konfliktusaik lesznek. Adni és kapni című könyvében Adam Grant a jótékonykodók két fő típusát különbözteti meg: az önzetlen és az önzetlenül önző jótékonykodókat. Az önzetlenek idejüket és energiájukat saját szükségleteikre való tekintet nélkül másokra áldozzák, és ennek az árát ők maguk fizetik meg. A sikeres jótékonykodók ezzel szemben önzetlenül önzők (vagy önző módon önzetlenek): törődnek másokkal, az ő javukat nézik, de közben saját igényeikkel és érdekeikkel is tisztában vannak.

 

 önzetlenség és tudatosság 

 

A már említett kutató, Adam Grant és munkatársai egy 400 amerikai tanár bevonásával zajló kutatásban arra voltak kíváncsiak, mennyire áldozzák fel magukat a tanárok a munkájukban. Hétköznapi szituációkról szóló példákat olvastattak velük, és arra kérték őket, írják le, hogyan cselekednének az adott szituációkban. Az egyik példa így hangzott:

 

Képzeld el, hogy geometria órákat tartasz, és önkéntesen arra vállalkozol, hogy minden héten az óráid után ott maradsz még az iskolában, hogy az egyik tanítványodat, Marcit korrepetáld. Marci megkér téged, hogy segíts Bencének is, aki nem a te osztályodba jár. Mit teszel?

1. Beiktatsz Bencének egy külön iskola utáni foglalkozást, hogy hatékonyabban reagálhass az ő egyéni igényeire is.
2. Felajánlod Bencének, hogy csatlakozzon Marci órájához.
3. Megmondod Marcinak, hogy nagyon szép dolog tőle, hogy segíteni akar Bencének, de koncentráljon inkább a saját feladataira, hogy felzárkózhasson.
4. Megmondod Marcinak, hogy Bencének inkább a saját tanárához kellene segítségért fordulnia.

 

Az a) a legönzetlenebb válasz – a határok nélküli segítés válasza. Azok a tanárok, akik hajlamosak voltak az a)-hoz hasonló opciót választani, hamar kimerítették magukat, mert mindenkinek mindenben segíteni akartak. Hajlandóak voltak éjszaka és hétvégén is dolgozni, hogy segítsenek a diákjaiknak és a kollégáiknak. Idővel annyira kimerültek, hogy az óráikon nem tudtak megfelelően teljesíteni, és így paradox módon épp azoknak ártottak, akiknek segíteni akartak – a saját diákjaiknak.

 

Az emberek gyakran összekeverik a nagylelkűséget az önzetlenséggel. Azt hisszük, hogy kedvesnek lenni azt jelenti, hogy a nap 24 órájában elérhetők vagyunk. Pedig anélkül is lehetünk hatékony jótékonykodók, hogy mindig mindent eldobnánk annak érdekében, hogy valakinek segíthessünk. Biztosnak kell lennünk abban, hogy az a haszon, amit mások segítésével érünk el, nagyobb, mint a segítés minket terhelő költségei. Meg kell találni azokat az utakat, amelyekkel anélkül segíthetünk, hogy felemésztenénk az időnket és energiáinkat – ilyen a példában említett kérdés b) válasza. Sosem árt, ha tudunk nemet is mondani, hiszen minden nem egy újabb lehetőség arra, hogy legközelebb igent mondhassunk egy fontos feladatra.

 

 

 

 ne várd meg, amíg kérnek – segíts ott, ahol a leginkább szeretnél! 

 

Nem mindegy, hogy a hozzánk érkező kérésekre igent mondva, reaktív módon segítünk, vagy aktívan, a saját utunkon járva keressük, hogyan segíthetünk másoknak. Egy új kutatás azt bizonyította, hogy minél többször teljesítette valaki a munkatársai extra kéréseit, annál inkább felemésztette az energiáit, és annál nehezebben tudott aztán megküzdeni a saját feladataival. A reaktív segítés tehát sokszor kimerítő, a proaktív azonban felvillanyozó lehet. Ahelyett, hogy csak engednél a nyomásnak, hogy mások kéréseit teljesítsd, találd meg a saját segítő útjaid. Ez jót fog tenni a motivációdnak, a kreativitásodnak és az általános jóllétednek is.

 

Az iskolai példánál maradva, kimerítő az órák közti szünetekben vagy az órák után egyénileg, korlátlan mennyiségben válaszolni a diákok felmerülő kérdéseire. Alternatív megoldásként érdemes lehet például egy online fórumot (vagy akár egy Facebook-csoportot) létrehozni, ahol a diákok bármikor kérdezhetnek és megoszthatják egymással ötleteiket, tanárként pedig kijelölhetünk magunknak egy meghatározott idősávot (és időmennyiséget), amikor ezekkel a fórumokkal foglalkozunk. Egy ilyen eszköz segítségével a diákok egymás kérdéseiből is tanulhatnak, az internetes forrásoknak köszönhetően több eszközzel segíthetjük őket, és nem utolsó sorban a szüneteink is megmaradnak a minimális feltöltődésre.

 

 

 

 jól segíteni nem is olyan könnyű… 

 

Végül jöjjön néhány jó tanács a hatékony jótékonykodás érdekében:

1. Állíts fel fontossági sorrendet a hozzád érkező kérések között – mond igent, amikor a legnagyobb szükség van rá, és merj nemet mondani.
2. Adj úgy, hogy az összhangban legyen az érdekeiddel és erősségeiddel, hogy megőrizhesd az energiáidat és értékesebb segítséget nyújthass másoknak. Nyújts segítséget olyan helyzetekben, amikor úgy érzed, hogy ki tudod használni mindazt a különleges tudást és tapasztalatot, amivel rendelkezel.
3. Egy tanári közösség tagjaként törekedj a közteherviselésre, továbbíts másoknak is kéréseket, ha nincs időd vagy felkészültséged a feladathoz.
4. Egy repülőgépes hasonlatta élve: előbb a saját oxigénmaszkodat tedd fel – hatékonyabban tudsz segíteni másokon, ha nem hanyagolod el a saját szükségleteidet.
5. Sokszorozd meg a hatásod – keresd azokat a helyzeteket, mikor egy nagylelkű tettel egyszerre többeken is segíthetsz.
6. Összpontosítsd a jótetteidet kijelölt napokra vagy idősávokba ahelyett, hogy rendszertelenül, elszórtan valósítod meg őket. Hatékonyabb és fókuszáltabb leszel.
7. Tanuld meg észrevenni azokat az ismerősöket, akik számítanak mások jó cselekedeteire, de ők maguk nem adnak, csak elvesznek.

+1  Nem az adakozás mennyisége, sokkal inkább az annak hatásáról kapott visszajelzés tesz elégedetté minket. Vedd észre a pozitív változásokat, amiket a tetteid létrehoznak, vagy merj visszajelzéseket kérni és elfogadni.

 

Törődj másokkal, de sose felejts el törődni magaddal is. Ha odafigyelsz, hogy megvédd magad a kimerüléstől, talán kicsit kevésbé érzed magad önzetlennek, végül mégis azt tapasztalod majd, hogy többet vagy képes adni a környezetednek.

 

Belinszky Anna

 

 

„Segíts másokon!” „Légy nagylelkű!”  „Ne sajnáld az időt és energiát azoktól, akinek szükségük van rád!” Nap mint nap találkozunk hasonló üzenetekkel, és sokan hiszünk is abban, hogy nagylelkűség és önzetlenség nélkül nem lehetünk igazán boldogok otthon és a munkánkban.

 

 

 

De előfordulhat-e, hogy a sok jó szándék ellenére egyszer csak mégis úgy érezzük, elég volt, nem bírjuk tovább a tempót? Lehetséges, hogy valamit szívvel-lélekkel csinálunk, mégis eljön egy pont, amikor a feladat túlnő rajtunk, és csak felemészti az energiáinkat? Azt gondolhatnánk, hogy a kiégés-szindróma a napi 14 órában dolgozó irodai alkalmazottakat, top-menedzsereket, vállalati dolgozókat érinti a leginkább, pedig van egy jelenség (a generosity burnout, azaz a nagylelkűséggel összefüggő kiégés), amely épp a segítő szakmákban dolgozók (tanárok, egészségügyi dolgozók, civil szervezek munkatársai stb.) kiégési kockázatait hangsúlyozza.

 

Bár a jótékonykodók a szervezetek, közösségek legértékesebb emberei, ők azok, akik a legnagyobb kiégési kockázatnak vannak kitéve. Ha nem vigyáznak magukra, túlterheltnek érzik majd magukat, nem érik el a munkahelyi céljaikat, és otthon is konfliktusaik lesznek. Adni és kapni című könyvében Adam Grant a jótékonykodók két fő típusát különbözteti meg: az önzetlen és az önzetlenül önző jótékonykodókat. Az önzetlenek idejüket és energiájukat saját szükségleteikre való tekintet nélkül másokra áldozzák, és ennek az árát ők maguk fizetik meg. A sikeres jótékonykodók ezzel szemben önzetlenül önzők (vagy önző módon önzetlenek): törődnek másokkal, az ő javukat nézik, de közben saját igényeikkel és érdekeikkel is tisztában vannak.

 

 Önzetlenség és tudatosság 

 

A már említett kutató, Adam Grant és munkatársai egy 400 amerikai tanár bevonásával zajló kutatásban arra voltak kíváncsiak, mennyire áldozzák fel magukat a tanárok a munkájukban. Hétköznapi szituációkról szóló példákat olvastattak velük, és arra kérték őket, írják le, hogyan cselekednének az adott szituációkban. Az egyik példa így hangzott:

 

Képzeld el, hogy geometria órákat tartasz, és önkéntesen arra vállalkozol, hogy minden héten az óráid után ott maradsz még az iskolában, hogy az egyik tanítványodat, Marcit korrepetáld. Marci megkér téged, hogy segíts Bencének is, aki nem a te osztályodba jár. Mit teszel?

 

1. Beiktatsz Bencének egy külön iskola utáni foglalkozást, hogy hatékonyabban reagálhass az ő egyéni igényeire is.
2. Felajánlod Bencének, hogy csatlakozzon Marci órájához.
3. Megmondod Marcinak, hogy nagyon szép dolog tőle, hogy segíteni akar Bencének, de koncentráljon inkább a saját feladataira, hogy felzárkózhasson.
4. Megmondod Marcinak, hogy Bencének inkább a saját tanárához kellene segítségért fordulnia.

 

Az a) a legönzetlenebb válasz – a határok nélküli segítés válasza. Azok a tanárok, akik hajlamosak voltak az a)-hoz hasonló opciót választani, hamar kimerítették magukat, mert mindenkinek mindenben segíteni akartak. Hajlandóak voltak éjszaka és hétvégén is dolgozni, hogy segítsenek a diákjaiknak és a kollégáiknak. Idővel annyira kimerültek, hogy az óráikon nem tudtak megfelelően teljesíteni, és így paradox módon épp azoknak ártottak, akiknek segíteni akartak – a saját diákjaiknak.

 

Az emberek gyakran összekeverik a nagylelkűséget az önzetlenséggel. Azt hisszük, hogy kedvesnek lenni azt jelenti, hogy a nap 24 órájában elérhetők vagyunk. Pedig anélkül is lehetünk hatékony jótékonykodók, hogy mindig mindent eldobnánk annak érdekében, hogy valakinek segíthessünk. Biztosnak kell lennünk abban, hogy az a haszon, amit mások segítésével érünk el, nagyobb, mint a segítés minket terhelő költségei. Meg kell találni azokat az utakat, amelyekkel anélkül segíthetünk, hogy felemésztenénk az időnket és energiáinkat – ilyen a példában említett kérdés b) válasza. Sosem árt, ha tudunk nemet is mondani, hiszen minden nem egy újabb lehetőség arra, hogy legközelebb igent mondhassunk egy fontos feladatra.

 

 

 

 Ne várd meg, amíg kérnek – segíts ott, ahol a leginkább szeretnél! 

 

Nem mindegy, hogy a hozzánk érkező kérésekre igent mondva, reaktív módon segítünk, vagy aktívan, a saját utunkon járva keressük, hogyan segíthetünk másoknak. Egy új kutatás azt bizonyította, hogy minél többször teljesítette valaki a munkatársai extra kéréseit, annál inkább felemésztette az energiáit, és annál nehezebben tudott aztán megküzdeni a saját feladataival. A reaktív segítés tehát sokszor kimerítő, a proaktív azonban felvillanyozó lehet. Ahelyett, hogy csak engednél a nyomásnak, hogy mások kéréseit teljesítsd, találd meg a saját segítő útjaid. Ez jót fog tenni a motivációdnak, a kreativitásodnak és az általános jóllétednek is.

 

Az iskolai példánál maradva, kimerítő az órák közti szünetekben vagy az órák után egyénileg, korlátlan mennyiségben válaszolni a diákok felmerülő kérdéseire. Alternatív megoldásként érdemes lehet például egy online fórumot (vagy akár egy Facebook-csoportot) létrehozni, ahol a diákok bármikor kérdezhetnek és megoszthatják egymással ötleteiket, tanárként pedig kijelölhetünk magunknak egy meghatározott idősávot (és időmennyiséget), amikor ezekkel a fórumokkal foglalkozunk. Egy ilyen eszköz segítségével a diákok egymás kérdéseiből is tanulhatnak, az internetes forrásoknak köszönhetően több eszközzel segíthetjük őket, és nem utolsó sorban a szüneteink is megmaradnak a minimális feltöltődésre.

 

 

 

 Jól segíteni nem is olyan könnyű… 

 

Végül jöjjön néhány jó tanács a hatékony jótékonykodás érdekében:

 

1. Állíts fel fontossági sorrendet a hozzád érkező kérések között – mond igent, amikor a legnagyobb szükség van rá, és merj nemet mondani.
2. Adj úgy, hogy az összhangban legyen az érdekeiddel és erősségeiddel, hogy megőrizhesd az energiáidat és értékesebb segítséget nyújthass másoknak. Nyújts segítséget olyan helyzetekben, amikor úgy érzed, hogy ki tudod használni mindazt a különleges tudást és tapasztalatot, amivel rendelkezel. 
3. Egy tanári közösség tagjaként törekedj a közteherviselésre, továbbíts másoknak is kéréseket, ha nincs időd vagy felkészültséged a feladathoz.
4. Egy repülőgépes hasonlatta élve: előbb a saját oxigénmaszkodat tedd fel – hatékonyabban tudsz segíteni másokon, ha nem hanyagolod el a saját szükségleteidet.
5. Sokszorozd meg a hatásod – keresd azokat a helyzeteket, mikor egy nagylelkű tettel egyszerre többeken is segíthetsz.
6. Összpontosítsd a jótetteidet kijelölt napokra vagy idősávokba ahelyett, hogy rendszertelenül, elszórtan valósítod meg őket. Hatékonyabb és fókuszáltabb leszel.
7. Tanuld meg észrevenni azokat az ismerősöket, akik számítanak mások jó cselekedeteire, de ők maguk nem adnak, csak elvesznek. 

+1  Nem az adakozás mennyisége, sokkal inkább az annak hatásáról kapott visszajelzés tesz elégedetté minket. Vedd észre a pozitív változásokat, amiket a tetteid létrehoznak, vagy merj visszajelzéseket kérni és elfogadni. 

 

Törődj másokkal, de sose felejts el törődni magaddal is. Ha odafigyelsz, hogy megvédd magad a kimerüléstől, talán kicsit kevésbé érzed magad önzetlennek, végül mégis azt tapasztalod majd, hogy többet vagy képes adni a környezetednek.

 

Belinszky Anna