„Ez a munka nem könnyű. Nehezen kezelhető, szegénységben felnövő, kilátástalan jövő elé néző gyerekekkel dolgozni, nem könnyű.” – Tasnádi Zsófia írása dilemmákról és megoldási lehetőségekről a hátrányos helyzetű közösségek fejlesztésében.

 

 

Rengeteg önreflexiót, azonnali reakciót követel, folyamatosan ott motoszkál a fejünkben, hogy „jól tettem-e, amit tettem, hogyan tehettem volna másképpen?” És pont ez a szépsége is ennek a munkának. Értékké válik, amit csinálunk, ha képesek vagyunk folyamatosan kritikával fordulni magunk felé és közben a pozitív dolgok értékelésével is foglalkozni.

 

Az Élmény Tár Tanodában sokszor azon törjük a fejünket, hogy mitől fejlődhetnénk, mitől csinálhatnánk jobban, amit csinálunk. Vagy azon, hogy mitől érezzük jól magunkat a Tanodában, mitől érezzük eredményesnek azt, amit csinálunk és, hogy miben látjuk a fejlődést. Mi az oka annak, ha valami működik és mi annak, ha nem? Mit csináljunk másként, hogy jobban működjön? Most a kétségeinkről, nehézségeinkről szeretnénk Veled megosztani a gondolatainkat.

 

KAMASZ-DILEMMA

 

Nagyon kicsi kortól járhatnak hozzánk a gyerekek, sose mondjuk azt, hogy a kisebb testvér nem jöhet be, még akkor sem, ha az a korosztály nem fér bele a pályázatok célcsoportjába. Egy ideje azt érezzük, a 13 évnél idősebb kamaszokat nem sikerül bevonnunk vagy bent tartanunk a tevékenységeinkben. Azt is látjuk sokszor, hogy a nagyobb testvéreknek – teljesen természetes módon – terhet jelent a kisebb testvére a programjainkon, délutánjainkon. Ez klasszikus testvérprobléma, de úgy gondoljuk, hogy külön teret kell adni a kamaszok „kamaszkodásának”.

 

 

De hogyan fogjuk meg a nagyobbakat? Éreztük, hogy nem igazán működik, ha a nagyok és a kicsik is egyszerre jelen vannak a Tanodában.

 

Akadtak szakemberek, akiktől azt a tanácsot kaptuk a kamasz-dilemmánkkal kapcsolatban, hogy hasznos volna időben vagy térben elválasztani egymástól a két csoportot: kijelölhetnénk egy napot, ami csak a kamaszoknak szól, vagy egyszerűen nyissunk számukra egy külön helyet.

 

Anyagi korlátaink miatt az első verzión kezdtünk el dolgozni. Ősszel a péntekeket kijelöltük Kamasz Klubnak: ilyenkor csak a felső tagozatosoké, illetve az idősebbeké a Menedék névre keresztelt közösségi helyünk. A Kamasz Klubot egy demokratikusan működő csoportnak, közösségnek képzeljük el. Kereteket adtunk a közös időtöltésnek. A csoport tagjai közösen hozzák meg a csoport működési szabályait, meghatározzák a működés és a részvétel formáját, és kitalálják, közösen megszervezik azokat a programokat, amik őket legjobban érdeklik, amikben legszívesebben részt vennének. A klubfoglalkozást beszélgető körrel kezdjük és zárjuk.

 

Érdekes dolog az, amikor valamiért nagyon lelkesedünk, nagy reményeket fűzünk hozzá, várjuk, hogy hogyan fog tetszeni a gyerekeknek, de amikor elkezdjük megvalósítani majdnem katasztrofális lesz.

 

Tapasztalataink szerint ez két okból szokott bekövetkezni: A) rossz a program struktúrája, B) a tevékenységek, feladatok elosztása, ütemezése, a csapabeosztások nem megfelelők. Vagy egyszerűen csak rossz napot fogtunk ki, és a fiatalok éppen nagyon szét vannak esve, fáradtak. Ilyen volt például a közös takarítás: nagyon jó ötlet volt, a gyerekek is szerették csinálni, de nem tudtuk beleszorítani a mindennapok délutánjaiba.

 

Amikor félrelövünk egy programmal, igyekszünk levonni a tanulságokat. Erre jó példa volt, amikor egy, a Földdel kapcsolatos, projektpedagógiára épülő programot próbáltunk megvalósítani, de túl nagy csapatokat alkottunk a gyerekekből, és így nem alakultak ki a csapaton belüli szerepek és a velük járó felelősség. A feladatok sem voltak változatosan elosztva, az uzsonna elvitte a megmaradt lendületet, is és a program szétesett. Következő alkalommal, egy történelmi korszakokat feldolgozó foglalkozáson több csapatot hoztunk létre, minden csapattagnak jutott szerep. A feladatok átgondoltabban követték egymást után. Ezek a változások beváltották a hozzájuk fűzött reményeket.

 

Egy hete működik a Kamasz Klub, és még várunk a „diagnózisra”. A nehézségek ellenére is azt gondolom, hogy a klubfoglalkozás több szempontból is hasznos. A fiatalok javasolhatnak megvalósításra programokat, témákat, így lehetőségünk van arra, hogy valóban az ő igényeikre építsük a programot. Másrészt, ha a gyerekek közösen találnak ki egy számukra szimpatikus programot, akkor a saját belső igényeikre alapozva tapasztalatokat szerezhetnek a felelősségvállalásról, együttműködésről, és gyakorlatot szerezhetnek programszervezésben is. Ez utóbbi pedig olyan gondolkodásra ösztönözheti őket, amely később segíthet az életük tervezésében.

 

SZÜLŐ-DILEMMA

 

Ki hívott ide minket? Ki kérte, hogy segítsünk a gyereken? Kell-e nekünk a szülőket is motiválni? Van-e jogunk a szülők felé elvárásokat megfogalmazni? Látom, hogy a mentorokat foglalkoztatják ezek a kérdések, mert időről időre felmerül a dilemma: kell-e a szülőkkel is közösségépítő munkát folytatni.

 

 

Eleinte az elképzelésünk az volt, hogy a hátrányos helyzetben lévő, mélyszegénységben élő gyerekekkel szeretnénk foglalkozni, az ő lehetőségeiket akarjuk bővíteni, az ő boldogulásukat fogjuk segíteni. Fokozatosan rájöttünk azonban, hogy a szülők támogatása nélkül nem fogunk tudni javítani a gyerekek lehetőségein, életkörülményein.

 

A szülőkkel szinte napi kapcsolatban állunk. Gyakran hazakísérjük a gyerekeket, ahol találkozunk velük. Akiket nem kísérünk haza, azokért általában eljönnek a szülők, és akkor van alkalmunk velük beszélgetni. A mentorok is állandóan tartják a kapcsolatot az általuk mentorált gyerekek szüleivel: konzultálnak, visszajelzéseket adnak a gyerekekről, „cselekvésterveket” beszélnek meg, ha a fiataloknak arra van szüksége, hogy otthon is változzon valami. Sokszor viszont nem változik semmi. A szülők elvesztik a kezdeti lelkesedésüket, a kitartásukat a témában, abban, hogy változtassanak a helyzeten, javítsanak a gyerekekkel való kapcsolatukon.

 

Azóta a szülőkkel megvalósítottunk már több közös programot, de ezek mind egyszeri alkalmak voltak: közös karácsonyozás, közös főzés, családi nap. Jó volt látni, hogy a programokra egyre több szülő jött el, viszont ma is vannak, akik soha nem jönnek el, nem veszik ki a részüket a közös munkából. Látjuk, hogy ez más szervezeteknél is problémát jelent, és azt is tudjuk ma már, hogy csak úgy lehet megtalálni a megoldást, ha a helyi igényekre szabva kidolgozunk egy működőképes, önfenntartó közösségfejlesztő rendszert. Képessé kell tenni a szülőket is arra, hogy a saját életüket megfelelően menedzselni tudják. Sajnos a legtöbb velünk dolgozó család ezt ma még nem tudja.

 

Ezért egy olyan motivációs rendszert szeretnénk kidolgozni a szülők számára, amelynek a közösség és az abban való jelenlét adja az alapját.

 

Aminek segítségével a szülők, családok nemcsak tárgyi támogatást kapnak, hanem tudást és perspektívát is. Szeretnénk elindítani egy olyan közösségfejlesztő folyamatot, ahol a felnőttekkel rendszeresen foglalkozhatnánk, és közös erővel találnánk ki, hogy hogyan tudunk javítani a helyzetükön. Nem akarunk „kívülről megmondó, szakértők” lenni. Szeretnénk megérteni az ő szemléletüket, gondolkodásukat, megtalálni azt, hogy őket mi motiválja, miből merítenek erőt, mibe tudnak kapaszkodni, nekik mi lenne a segítség. És szeretnénk ezt a szemléletet formálni: hogy valósan lássák a helyzetüket, valós megoldások legyenek a kezükben, tartósan tudják érvényesíteni az akaratukat, érdekeiket.

 

A jövő pedig bíztató: a napokban egy remek lehetőség adódott, amely nagy boldogsággal tölt el minket. A Magyar Szegénységellenes Hálózat „ERŐS HÁLÓZAT – HATÉKONY ÉRDEKVÉDELEM” című programjában másfél évig közösségfejlesztőként dolgozom majd. A feladat: érdekérvényesítő munka a mélyszegénységben élő felnőttekkel. Szerepel benne többek között egy lakhatási program megvalósítása, amelyben önkéntesek, gyakornokok és az érintettek részvételével, közösen javíthatunk a családok lakásain. Tele vagyok várakozással és reménnyel.

 

 Tasnádi Zsófia (Élménytár Tanoda)

„Ez a munka nem könnyű. Nehezen kezelhető, szegénységben felnövő, kilátástalan jövő elé néző gyerekekkel dolgozni, nem könnyű.” – Tasnádi Zsófia írása dilemmákról és megoldási lehetőségekről a hátrányos helyzetű közösségek fejlesztésében.

 

 

Rengeteg önreflexiót, azonnali reakciót követel, folyamatosan ott motoszkál a fejünkben, hogy „jól tettem-e, amit tettem, hogyan tehettem volna másképpen?” És pont ez a szépsége is ennek a munkának. Értékké válik, amit csinálunk, ha képesek vagyunk folyamatosan kritikával fordulni magunk felé és közben a pozitív dolgok értékelésével is foglalkozni.

 

Az Élmény Tár Tanodában sokszor azon törjük a fejünket, hogy mitől fejlődhetnénk, mitől csinálhatnánk jobban, amit csinálunk. Vagy azon, hogy mitől érezzük jól magunkat a Tanodában, mitől érezzük eredményesnek azt, amit csinálunk és, hogy miben látjuk a fejlődést. Mi az oka annak, ha valami működik és mi annak, ha nem? Mit csináljunk másként, hogy jobban működjön? Most a kétségeinkről, nehézségeinkről szeretnénk Veled megosztani a gondolatainkat.

 

KAMASZ-DILEMMA

 

Nagyon kicsi kortól járhatnak hozzánk a gyerekek, sose mondjuk azt, hogy a kisebb testvér nem jöhet be, még akkor sem, ha az a korosztály nem fér bele a pályázatok célcsoportjába. Egy ideje azt érezzük, a 13 évnél idősebb kamaszokat nem sikerül bevonnunk vagy bent tartanunk a tevékenységeinkben. Azt is látjuk sokszor, hogy a nagyobb testvéreknek – teljesen természetes módon – terhet jelent a kisebb testvére a programjainkon, délutánjainkon. Ez klasszikus testvérprobléma, de úgy gondoljuk, hogy külön teret kell adni a kamaszok „kamaszkodásának”.

 

 

De hogyan fogjuk meg a nagyobbakat? Éreztük, hogy nem igazán működik, ha a nagyok és a kicsik is egyszerre jelen vannak a Tanodában.

 

Akadtak szakemberek, akiktől azt a tanácsot kaptuk a kamasz-dilemmánkkal kapcsolatban, hogy hasznos volna időben vagy térben elválasztani egymástól a két csoportot: kijelölhetnénk egy napot, ami csak a kamaszoknak szól, vagy egyszerűen nyissunk számukra egy külön helyet.

 

Anyagi korlátaink miatt az első verzión kezdtünk el dolgozni. Ősszel a péntekeket kijelöltük Kamasz Klubnak: ilyenkor csak a felső tagozatosoké, illetve az idősebbeké a Menedék névre keresztelt közösségi helyünk. A Kamasz Klubot egy demokratikusan működő csoportnak, közösségnek képzeljük el. Kereteket adtunk a közös időtöltésnek. A csoport tagjai közösen hozzák meg a csoport működési szabályait, meghatározzák a működés és a részvétel formáját, és kitalálják, közösen megszervezik azokat a programokat, amik őket legjobban érdeklik, amikben legszívesebben részt vennének. A klubfoglalkozást beszélgető körrel kezdjük és zárjuk.

 

Érdekes dolog az, amikor valamiért nagyon lelkesedünk, nagy reményeket fűzünk hozzá, várjuk, hogy hogyan fog tetszeni a gyerekeknek, de amikor elkezdjük megvalósítani majdnem katasztrofális lesz.

 

Tapasztalataink szerint ez két okból szokott bekövetkezni: A) rossz a program struktúrája, B) a tevékenységek, feladatok elosztása, ütemezése, a csapabeosztások nem megfelelők. Vagy egyszerűen csak rossz napot fogtunk ki, és a fiatalok éppen nagyon szét vannak esve, fáradtak. Ilyen volt például a közös takarítás: nagyon jó ötlet volt, a gyerekek is szerették csinálni, de nem tudtuk beleszorítani a mindennapok délutánjaiba.

 

Amikor félrelövünk egy programmal, igyekszünk levonni a tanulságokat. Erre jó példa volt, amikor egy, a Földdel kapcsolatos, projektpedagógiára épülő programot próbáltunk megvalósítani, de túl nagy csapatokat alkottunk a gyerekekből, és így nem alakultak ki a csapaton belüli szerepek és a velük járó felelősség. A feladatok sem voltak változatosan elosztva, az uzsonna elvitte a megmaradt lendületet, is és a program szétesett. Következő alkalommal, egy történelmi korszakokat feldolgozó foglalkozáson több csapatot hoztunk létre, minden csapattagnak jutott szerep. A feladatok átgondoltabban követték egymást után. Ezek a változások beváltották a hozzájuk fűzött reményeket.

 

Egy hete működik a Kamasz Klub, és még várunk a „diagnózisra”. A nehézségek ellenére is azt gondolom, hogy a klubfoglalkozás több szempontból is hasznos. A fiatalok javasolhatnak megvalósításra programokat, témákat, így lehetőségünk van arra, hogy valóban az ő igényeikre építsük a programot. Másrészt, ha a gyerekek közösen találnak ki egy számukra szimpatikus programot, akkor a saját belső igényeikre alapozva tapasztalatokat szerezhetnek a felelősségvállalásról, együttműködésről, és gyakorlatot szerezhetnek programszervezésben is. Ez utóbbi pedig olyan gondolkodásra ösztönözheti őket, amely később segíthet az életük tervezésében.

 

SZÜLŐ-DILEMMA

 

Ki hívott ide minket? Ki kérte, hogy segítsünk a gyereken? Kell-e nekünk a szülőket is motiválni? Van-e jogunk a szülők felé elvárásokat megfogalmazni? Látom, hogy a mentorokat foglalkoztatják ezek a kérdések, mert időről időre felmerül a dilemma: kell-e a szülőkkel is közösségépítő munkát folytatni.

 

 

Eleinte az elképzelésünk az volt, hogy a hátrányos helyzetben lévő, mélyszegénységben élő gyerekekkel szeretnénk foglalkozni, az ő lehetőségeiket akarjuk bővíteni, az ő boldogulásukat fogjuk segíteni. Fokozatosan rájöttünk azonban, hogy a szülők támogatása nélkül nem fogunk tudni javítani a gyerekek lehetőségein, életkörülményein.

 

A szülőkkel szinte napi kapcsolatban állunk. Gyakran hazakísérjük a gyerekeket, ahol találkozunk velük. Akiket nem kísérünk haza, azokért általában eljönnek a szülők, és akkor van alkalmunk velük beszélgetni. A mentorok is állandóan tartják a kapcsolatot az általuk mentorált gyerekek szüleivel: konzultálnak, visszajelzéseket adnak a gyerekekről, „cselekvésterveket” beszélnek meg, ha a fiataloknak arra van szüksége, hogy otthon is változzon valami. Sokszor viszont nem változik semmi. A szülők elvesztik a kezdeti lelkesedésüket, a kitartásukat a témában, abban, hogy változtassanak a helyzeten, javítsanak a gyerekekkel való kapcsolatukon.

 

Azóta a szülőkkel megvalósítottunk már több közös programot, de ezek mind egyszeri alkalmak voltak: közös karácsonyozás, közös főzés, családi nap. Jó volt látni, hogy a programokra egyre több szülő jött el, viszont ma is vannak, akik soha nem jönnek el, nem veszik ki a részüket a közös munkából. Látjuk, hogy ez más szervezeteknél is problémát jelent, és azt is tudjuk ma már, hogy csak úgy lehet megtalálni a megoldást, ha a helyi igényekre szabva kidolgozunk egy működőképes, önfenntartó közösségfejlesztő rendszert. Képessé kell tenni a szülőket is arra, hogy a saját életüket megfelelően menedzselni tudják. Sajnos a legtöbb velünk dolgozó család ezt ma még nem tudja.

 

Ezért egy olyan motivációs rendszert szeretnénk kidolgozni a szülők számára, amelynek a közösség és az abban való jelenlét adja az alapját.

 

Aminek segítségével a szülők, családok nemcsak tárgyi támogatást kapnak, hanem tudást és perspektívát is. Szeretnénk elindítani egy olyan közösségfejlesztő folyamatot, ahol a felnőttekkel rendszeresen foglalkozhatnánk, és közös erővel találnánk ki, hogy hogyan tudunk javítani a helyzetükön. Nem akarunk „kívülről megmondó, szakértők” lenni. Szeretnénk megérteni az ő szemléletüket, gondolkodásukat, megtalálni azt, hogy őket mi motiválja, miből merítenek erőt, mibe tudnak kapaszkodni, nekik mi lenne a segítség. És szeretnénk ezt a szemléletet formálni: hogy valósan lássák a helyzetüket, valós megoldások legyenek a kezükben, tartósan tudják érvényesíteni az akaratukat, érdekeiket.

 

A jövő pedig bíztató: a napokban egy remek lehetőség adódott, amely nagy boldogsággal tölt el minket. A Magyar Szegénységellenes Hálózat „ERŐS HÁLÓZAT – HATÉKONY ÉRDEKVÉDELEM” című programjában másfél évig közösségfejlesztőként dolgozom majd. A feladat: érdekérvényesítő munka a mélyszegénységben élő felnőttekkel. Szerepel benne többek között egy lakhatási program megvalósítása, amelyben önkéntesek, gyakornokok és az érintettek részvételével, közösen javíthatunk a családok lakásain. Tele vagyok várakozással és reménnyel.

 

 Tasnádi Zsófia (Élménytár Tanoda)