„Erről szól a Budapest100, hogy közösen csináljuk”
#Olvasmány 2017.04.21

Nyitott házak, nyitott lakók, nyitott szervezők és nyitott önkéntesek. Egy áprilisi hétvégén át tartó civil városi ünnep, amikor mindenki felfedezheti és megszeretheti Budapestet, az épületeivel és lakóival együtt.

 

A Budapest100 két koordinátorával, Libárdi Julival és Németh Nórival a kezdeményezés közösségteremtő erejéről és az idei helyszín, a rakpart izgalmairól is beszélgettünk.

 

 

Évről évre rengeteg önkéntessel dolgoztok együtt. Milyen motivációkkal érkeznek az önkéntesek a Budapest100-ba?

 

Juli: Szeretik a várost, Budapestet és az épületeket. Van, hogy valaki az előző években látogatóként vett részt a hétvégén, és azért szeretne csatlakozni a szervezési folyamathoz, mert nagyon tetszett neki a Budapest100, és lennének még ötletei a programokkal kapcsolatban. De sokan érkeznek hozzánk olyanok is, akik szakmai gyakorlatot szeretnének.

Nóri: Sokakat vonz az aktuális téma is. Az idei önkéntes kérdőívben gyakran az szerepelt, hogy nagyon szeretik a Duna-partot és az ottani helyeket, mert rengeteg személyes élményük kötődik hozzájuk. Általában tényleg ez hozza az önkénteseket a leginkább lázba, hogy jobban megismerhetik a várost, és meg is nyithatják kicsit.

 

Hogy néz ki egy önkéntes élete a Budapest100-nál onnantól kezdve, hogy elküldi nektek a jelentkezést?

 

Juli: December végétől január közepéig toborozzuk a jelentkezőket, és utána elkezdődnek kétheti rendszerességgel az önkéntes találkozók. Vannak kutató, programszervető és fotós önkénteseink is, velük szoktunk találkozni ilyenkor közösen. A kutató koordinátorok már ősszel elkezdenek dolgozni, az ő munkájukból készül el az az alaplista, amivel a házak megszólításakor dolgozunk. Kicsit később csatlakoznak a kutató önkéntesek majd a programszervező önkéntesek látnak munkához: ők azok  akik január végétől kezdik felkeresni az épületeket. Minden egyes épület minden egyes postaládájába eljuttatunk egy meghívólevelet egy lakótalálkozóra – ilyen levélkihordásból kettő van egy évben. Március közepétől kezdenek a programok kialakításán dolgozni az önkéntesek a lakóközösségekkel közösen. Ez mindig a legkeményebb időszak nekik és nekünk is, hiszen ekkor kell véglegesíteni a programokat, és utána március második felétől ehhez a tervhez tartva magunkat kell csinosítgatni és felépíteni a pontos programot úgy, ahogy az majd meg fog valósulni az áprilisi hétvégén. Ezután jön csak az ünnep, a Budapest100 hétvége, ami bár kétségtelenül fárasztó is, mindenki nagyon élvezi.

Nóri: De jóleső fáradtságról van szó, arról, amit akkor érez az ember, ha letesz valami igazán jó dolgot az asztalra, amivel sokat foglalkozott. Gyakran egyébként a program során úgy összekovácsolódnak az aktív lakók és az önkéntesek, hogy a hétvége után is tartják a kapcsolatot. Több olyan történetet is hallottunk, hogy azóta is találkoznak, beszélgetnek, ismerősök lettek a közösségi oldalakon. A Budapest100 tényleg összekapcsolja a generációkat is: az önkéntesek általában fiatalabbak szoktak lenni, a belvárosi területek lakói pedig gyakran az idősebb generációt képviselik. Az egyik kedvenc önkéntesünket a lakók gyakorlatilag a családjukba fogadták, annyira megszerették, hogy viszi az ötleteit és új programokat csinál nekik.

Juli: Van olyan ház is, ahol azóta, hogy ott jártunk a Budapest100-zal, évről évre megtartják a ház születésnapját, áprilisban buliznak közösen egyet.

 

Libárdi Júlia

 

Milyen a tapasztalatotok a lakók megkeresésével? Hogyan alakulnak ki ezek a kapcsolatok?

 

Juli: Van, hogy teljes lelkesedést és odaadást tapasztalunk, sokan már várják, hogy keressük őket, miután megismerték a témát. Ők gyakran konkrét programötletekkel érkeznek a találkozóra, vagy kutatási anyagokat hoznak, hogy segítsék a munkánkat. De vannak olyanok is, akik hirtelen nem is tudják, mihez kezdjenek ezzel az egésszel, hogy nekik ki kellene nyitniuk a házukat húszezer embernek egy teljes hétvégére. Szerencsére az a tapasztalatunk, hogy akik belemennek a programba, egyre inkább magukénak érzik, egyre többet tudnak beletenni, és a lelkesedésükkel egyre többeket be tudnak vonzani. Tavaly volt például egy olyan házunk, ahol eleinte nagyon nehezen fogadták a lakók a programot, volt viszont egy nagyon lelkes lakónk az egyik épületben, aki magára vállalta, hogy kinyitja a házat azon a hétvégén, és segít az önkénteseknek. Végül a hétvégén úgy alakult, hogy a negyvenhat lakásból huszonnégynek a tulajdonosa lent volt és segített a rendezvényen. Sütiket sütöttek, terelgették a látogatókat…

Nóri: A magyar városi emberek szeretnek elzárkózni, úgy érzik, „ez az én házam, az én váram, az én kis lakásom”, és nem beszélnek a többi lakóval sem. Persze, ha megkérdezik az embert, hogy szeretne-e jó lakóközösségben élni, mindenki igennel válaszol, de tenni már nem teszünk érte. A Budapest100 viszont jó alkalom arra, hogy kipróbáljuk, milyen igazán együtt lenni egy ilyen közösségben.

 

Németh Nóra

 

Februárban tartottatok egy közösségépítő napot a DIA-val a Budapest100 szervezőinek. Milyen céljaitok voltak a tréninggel, és milyen élmény volt a csapatépítő nap?

 

Juli: Évek óta szerettük volna külső segítséggel is megerősíteni a csapatmunkákat és az önkéntesekkel való kapcsolatunkat. Szeretnénk, hogy az önkénteseink minél inkább azt érezzék, hogy csapattagok, és hogy a Budapest100 egy olyan közösség, ahova majd jövőre is visszajönnének. Az egyik szervezőnk dolgozott már korábban a DIA-val, így kerültünk kapcsolatba. A tréningen mi, szervezők vettünk részt, és az volt a cél, hogy olyan tapasztalatokat szerezzünk, amit tovább adhatunk az önkénteseiknek is. Szerencsére szervezőkként nagyon jó csapatot alkotunk, tudunk egymásra számítani, támaszkodhatunk a másikra. Ezt szerettük volna átvinni nagyobb körbe is, hogy a százötven önkéntessel is ilyen nyugalommal tudjunk dolgozni. Nagyon jó érzés volt, hogy a tréning során végig azt éreztem, hogy bár vannak olyan kérdések évről évre, amelyekben nem egyezik a véleményünk, mégsincs széthúzás, hiszen azonos értékrenddel és célokkal rendelkezünk.

Nóri: Azt a visszajelzést kaptuk Vikitől, aki a csapatépítést tartotta, hogy neki is jó élmény volt látni, milyen vakon megbízunk egymásban. Úgy tartunk egy közös cél felé, hogy közben mindenkinek megvan a saját területe.

 

 

Hogyan jelenik meg a közösségépítés mint cél a Budapest100 programjaiban?

 

Juli: Arra bátorítjuk az önkénteseket, hogy olyan programokat szervezzenek, amelyek a lakókra épülnek. Fontos, hogy ne csak a saját ötleteiket akarják kiteljesíteni, hanem a lakókkal is beszéljenek arról, ők mit szeretnének, mivel készülnének az áprilisi Budapest100 hétvégére.

Nóri: Szeretnénk, hogy az önkéntesek ne teljesen önállóan, hanem kis csapatokban működjenek együtt és erősítsék egymást. Így jött a DIA is a képbe: szerettük volna még jobban összefogni az önkénteseket.

 

Mi az, amiben más a Budapest 100 így, hogy önkéntesekkel valósul meg, ahhoz képest, mint ha egy intézmény hivatalos programja lenne?

 

Juli: Sokkal személyesebb és közelibb a város lakóihoz. Nincs meg az az elefántcsonttorony érzet, be merek menni mindenhova, mert tudom, hogy mindenhol ugyanolyan városlakó, önkéntes vagy lakó fog várni, mint amilyen én vagyok. És senki nem elérhetetlen szakértőként mondja majd el a dolgokat, hanem egy közeli, személyesebb kapcsolat alakulhat ki a látogatók és a lakók között.

Nóri: Az intézményeket is mindig erre kérjük, hogy ha szimpatikus nekik a Budapest100 és programot hoznak, akkor ez a program legyen emberközeli. Ne azt mutassák meg a látogatóknak az épületben, ami országos jelentőségű, hanem azt, hogy az ott élőknek vagy ott dolgozóknak mik azok az apróbb történetei, amivel bárki azonosulhat. A motiváció is egészen más akkor, ha valaki nem munkaköri kötelességből, hanem puszta élvezetből csinálja azt, amit csinál. És nekünk szervezetnek is teljesen másképp kell motiválnunk az önkénteseket, mintha az alkalmazottjaink lennének. Néha egyébként könnyebb is azzal dolgozni, akinek semmi köze nincs a művészettörténethez, még életében nem járt levéltárban, és inkább ösztönösen érez rá a témára, mint azzal, aki művészettörténészként tanul, és ismerős neki a közeg.

 

 

Milyen a párbeszéd a Budapest100 csapatán belül a különböző területekről érkező önkéntesek között?

 

Nóri: Valahogy úgy alakult, hogy művészettörténészek vagyunk nagyrészt, akik benne vagyunk a szervezésben. Sokan vannak építészek is természetesen, hiszen a Kortárs Építészeti Központ az intézményi hátterünk, ők biztosítják a bázist ahhoz, hogy megvalósítsuk a Budapest100-at. 2011-ben még a BME-ről érkezett az önkéntesek többsége, az utóbbi években viszont kinyílt a jelentkezők foglalkoztatási spektruma, sokkal többfélék az önkéntesek, mint ahogy régebben voltak.

Juli: Nagyon sok aktív korú, 30–40 éves önkéntesünk is van, aki munka mellett jön, és mindezt élvezetből csinálja – ők a legfantasztikusabb önkéntesek általában. Van köztük fejlesztő, programozó, ügyvéd…, érdekes a felhozatal.

Nóri: Ők aztán tényleg szerelemből jönnek. Az egyetemisták is nagyon ügyesek tudnak lenni, és őket is nagyon-nagyon szeretjük, de az az önkéntes, aki munka mellett azért jön, hogy valami izgalmat vagy közösségi létet csempésszen az életébe, csodákra képes.

 

Mi a kedvenc Budapest100 történetetek?

 

Nóri: Egyszer az egyik önkéntes olyan bizalmi kapcsolatba került az egyik közös képviselővel, hogy az elárulta neki, hogy a levéltárból kilopott iratok nála landoltak. Nem ő vette el, hanem egy elköltözött lakó akasztotta oda az ajtajára, és nagyon megijedt, hogy ezért őt megbüntetik. Száz év körüli eredeti terveket őrizgetett sokáig. Először megmutatta az önkéntesnek, aztán rábeszéltük, hogy adja vissza a levéltárnak. Hogy ne érhesse semmi retorzió, mi mint Budapest100 vittük vissza a levéltárnak az eredeti terveket.

Juli: Nekem mindig nagyon nagy élmény a hétvége, amikor végigdolgozzuk az előtte lévő heteket, hónapokat, elégedetlenkedünk, és utána látjuk a tömegeket, akik mennek, élvezik a programokat… Ez mindig nagy löketet ad és értelmet az egész előtte lévő szakasznak. Tavaly az önkénteseknek tartott zárótalálkozóra az egyik önkéntesünk úgy érkezett, hogy hozott egy játékos feladatot, amivel a következő év tematikáját ajánlotta be nekünk. Kaptunk egy fotóalbumot, amelyben épületek nagyon apró kis részletei voltak lefotózva, és ki kellett találnunk, miről van szó, mert arra gondolt, hogy jövőre lehetne ez a szakasz a Budapest100 témája. A rakpart volt ez a szakasz, és akkorra egyébként már a tavalyi két kutatásvezetőnk is bedobta a rakpartot mint témát. Olyan jó élmény volt, hogy ő akkor volt először önkéntes, és annyira élvezte, hogy még egy ilyen plusz energiát is belefektetett, és összerakta ezt az albumot nekünk. Ezek olyan kedves és jóleső dolgok, ha az önkéntesek így megtalálják a helyüket. Sokan keresnek meg minket azzal, mi az, amit ők plusz lehetőségként látnak, vagy mi az, amit tehetnénk azért, hogy még jobb legyen a program. Ők is építik a Budapest100-at.

Nóri: Ez is egy különbség az intézményes formától, hogy ha az önkéntesek mondanak valamit, és az beleillik a profilba, annak természetesen van helye a Budapest100-ban. Nem olyan hierarchikus a rendszer, és nem vagyunk elérhetetlen „főnökök”, akik a saját ötleteiket valósítják meg és ehhez alkalmazottakat keresnek. Kíváncsiak vagyunk rájuk, a programok nagyrészt az ő ötleteikből születnek, mert erről szól a Budapest100, hogy közösen csináljuk.

 

 

Miben lesz különleges az idei Budapest100? Mi az, ami miatt a leginkább várjátok a rakparti hétvégét?

 

Nóri: Nekem mint művészettörténésznek ez a korszak, az 1890-es évek vége a szakterületem a Budapest100 kutatások mellett. És a rakparton aztán minden van, a 18. századtól kezdve a 21. századig. Érdekes egyébként, hogy könnyebben megnyitnak a régi házak, amelyek a századforduló környékén épültek, és sajnos a lakótelepekről egy házat sem sikerült meggyőzni, hogy csatlakozzanak. De izgalmas programokkal készülünk a modern, Bauhaus vagy igazi szocreál épületekbe is. Nagyon élvezem, hogy a rakparttal így kinyílt az idő.

Juli: Ez a széles spektrum tényleg izgalmas, és számomra a hidaink is nagyon érdekesek. Sok izgalmas történet derült ki a házakról, a lakóközösségekből, én igazából azt várom nagyon, hogy el tudjak menni egy-két programra.

Nóri: És érdekes magának a területnek a története is: a rakpart, a Duna menti terület gyakorlatilag a bölcsője Budapestnek.

 

Belinszky Anna