A DIA-ban mi elkötelezettek vagyunk az “egészséges hibakultúra” mellett: vagyis a kudarcokra úgy tekintünk, mint a tanulási folyamat természetes részére. Ez akkor is így van, amikor mi követünk el hibát. Egy tanulságos történet következik.

Életem számos hiba-helyzete közül az egyikre élesen emlékszem. Talán azért, mert a kudarc megkérdőjelezhetetlenül, kimagyarázhatatlanul jelenvaló volt: kiskamasz koromban egy zongorakoncerten felsültem. Pedig minden normálisan alakult: én voltam a zárószám (mint akkoriban mindig), mindenki makulátlan játékot várt (mint mindig), a darabot tökéletesen begyakoroltam (mint mindig), a közönségben ott drukkolt a családom, a tanárom (mint mindig). Aztán az előadás felénél egyszercsak megálltam a játékban. Mintha az ujjaim elfelejtették volna az addig tanultakat. Csak ültem ott némán, várakozva, a csillogó fekete koncertzongora mellett a kínos csöndben. Minden teljesítménykényszeres gyerek rémálma egyszercsak bekövetkezett. Végül erőt vettem összezavarodott idegeimen, és a kényszerű hatásszünet után befejeztem a darabot. Noha az egész akkor rettenetesen tragikusnak tűnt, valójában az derült ki, hogy egy ilyen katasztrófát is túl lehet élni. Sőt, tulajdonképpen a koncert után nem változott semmi, az élet ment tovább, és nekem sem kellett elbujdokolnom. De az elrontás emléke attól kezdve folyton üldözött, amikor ezt a darabot játszottam: kis kamasz fejem biztos volt abban, ha ez még egyszer megtörténik velem, nekem végem…

Néha elmélázom, vajon más lenne-e az életünk, ha kevésbé aggódnánk a hibáink miatt? Nemcsak arra gondolok, hogy rengeteg érzelmi energiát spórolnánk meg ha utólag nem rágódnánk a tévedéseinken vagy nem gyötrődnénk a lelkiismeretfurdalás útvesztőibe gabalyodva. Hanem arra is, hogy mi lenne, ha nem próbálnánk előre megkímélni magunkat a kudarcoktól: vajon akkor bátrabban belevágnánk olyan feladatokba, amelyekben nem vagyunk profik? Vajon jobb dolgok törénnének velünk, boldogabb emberek lennénk, ha el tudnánk engedni a tökéletesség iránti görcsös ragaszkodást?

A DIA-ban mi elkötelezettek vagyunk az “egészséges hibakultúra” mellett: vagyis a kudarcokra úgy tekintünk, mint a tanulási folyamat természetes részére. Szentül hisszük, hogy nem a hibák az igazi ellenségeink, hanem a hibáktól való félelem, és mindaz, ami ebből fakad: a sunnyogás, a felelősség hárítása, a magyarázkodás. A kudarcokhoz, tévedésekhez való megengedőbb viszony egyáltalán nem jelenti azt, hogy csak bagatelizálnunk kell a hibákat, vagy legyintve túlléphetünk rajtuk. Épp ellenkezőleg: azt jelenti, hogy felvállaljuk a helyzetet még akkor is ha az kellemetlen, megvizsgáljuk a saját felelősségünket, és levonjuk a megfelelő tanulságokat.

Nekem nemrég volt lehetőségem gyakorolni ezt, ugyanis elkövettem egy hibát.

A DIA blogban megjelent egy írás, amely a figyelmetlenségem miatt megbántotta az érintetteket. A cikk (amelyet azóta levettünk az oldalról) a Speak Smart programról tudósított: a projekt félidejében néhány történetet és tanulságot közölt arról, hogyan zajlanak az iskolákban a fiatalok problémamegoldó készségeit fejlesztő foglalkozások. Minden projektben vannak sikeres és kevésbé sikeres elemek, és ebben a cikkben is szerepelt olyan történet, amely nem volt kifejezetten pozitív. Az egyik név nélkül említett iskoláról a szerző a cikkben azt írta, hogy a diákok inkább “szellemi kihívásként” viszonyulnak a problémamegoldás feladatához, de nem lelkesednek a feldolgozott ügyek iránt annyira, hogy azokkal tovább akarjanak foglalkozni: “A foglalkozás végén ezért nem is viszik tovább magukkal az ügyet, a kidolgozott vagy félig kidolgozott ötleteket elengedik, és el is felejtik mire kilépnek az iskola kapuján.”

Noha a cikk egyáltalán nem ártó szándékkal készült, szerkesztőként nem keltette fel a figyelmemet az a reális lehetőség, hogy mégis bántó és igazságtalan végkicsengése lehet. És ez csak akkor vált teljesen nyilvánvalóvá számomra is, amikor az érintett iskola diákjaitól egy nagyon korrekt, lényeglátó visszajelzést kaptunk a cikkről. A fiatalok nehezményezték a szöveg negatív következtetéseit, és cáfolták a megállapítások helyességét. Rámutattak a szöveg inkorrekt kicsengésére is, és kifejezték saját elköteleződésüket, lelkesedésüket a Speak Smart projektben született ötleteik iránt. “Éppen ezért gondoljuk úgy, hogy a rólunk megjelent újságcikk, melyben cinikusan „vidéki elitiskolaként” vagyunk feltüntetve, amelyben a diákok nem mutatnak felelősségvállalást, nem méltó az iskolánkhoz, tanárinkhoz és diáktársainkhoz. Büszkék vagyunk arra, hogy iskolánk országos szinten kiemelkedő, és nem tartjuk korrektnek azt, ha emiatt negatív megkülönböztetésbe ütközünk.”

Az, hogy ezt a történetet most elmesélem, két szempontból is fontos. Fontos mindenekelőtt azért, hogy elismerjem a diákok visszajelzésének igazságtartalmát és a saját felelősségem a történtekben.

A második szempont viszont legalább ennyire fontos, ez pedig a fiatalok kiállásáról szól. Arról, hogy mertek bátran felvállalni egy konfliktust, és mindezt rendkívül okosan, fegyelmezetten tették. Érzékeltek egy hibát, és tettek egy nagy lépést annak érdekében, hogy kezeljék azt. Nem törődtek bele az őket ért negatív helyzetbe, hanem asszertív módon változtatni akartak rajta. A Speak Smart programban pont azt tanítjuk a fiataloknak, hogy merjenek változtatni, a problémákra reagálni. Mert nemcsak az a kérdés, hogyan kezeljük a hibákat – hanem az is, hogyan reagálunk akkor, amikor hibát észlelünk, és merünk-e felelős, konstruktív módon reagálni a problémára.

Takács Viktória

 A DIA-ban mi elkötelezettek vagyunk az “egészséges hibakultúra” mellett: vagyis a kudarcokra úgy tekintünk, mint a tanulási folyamat természetes részére. Ez akkor is így van, amikor mi követünk el hibát. Egy tanulságos történet következik.

Életem számos hiba-helyzete közül az egyikre élesen emlékszem. Talán azért, mert a kudarc megkérdőjelezhetetlenül, kimagyarázhatatlanul jelenvaló volt: kiskamasz koromban egy zongorakoncerten felsültem. Pedig minden normálisan alakult: én voltam a zárószám (mint akkoriban mindig), mindenki makulátlan játékot várt (mint mindig), a darabot tökéletesen begyakoroltam (mint mindig), a közönségben ott drukkolt a családom, a tanárom (mint mindig). Aztán az előadás felénél egyszercsak megálltam a játékban. Mintha az ujjaim elfelejtették volna az addig tanultakat. Csak ültem ott némán, várakozva, a csillogó fekete koncertzongora mellett a kínos csöndben. Minden teljesítménykényszeres gyerek rémálma egyszercsak bekövetkezett. Végül erőt vettem összezavarodott idegeimen, és a kényszerű hatásszünet után befejeztem a darabot. Noha az egész akkor rettenetesen tragikusnak tűnt, valójában az derült ki, hogy egy ilyen katasztrófát is túl lehet élni. Sőt, tulajdonképpen a koncert után nem változott semmi, az élet ment tovább, és nekem sem kellett elbujdokolnom. De az elrontás emléke attól kezdve folyton üldözött, amikor ezt a darabot játszottam: kis kamasz fejem biztos volt abban, ha ez még egyszer megtörténik velem, nekem végem…

Néha elmélázom, vajon más lenne-e az életünk, ha kevésbé aggódnánk a hibáink miatt? Nemcsak arra gondolok, hogy rengeteg érzelmi energiát spórolnánk meg ha utólag nem rágódnánk a tévedéseinken vagy nem gyötrődnénk a lelkiismeretfurdalás útvesztőibe gabalyodva. Hanem arra is, hogy mi lenne, ha nem próbálnánk előre megkímélni magunkat a kudarcoktól: vajon akkor bátrabban belevágnánk olyan feladatokba, amelyekben nem vagyunk profik? Vajon jobb dolgok törénnének velünk, boldogabb emberek lennénk, ha el tudnánk engedni a tökéletesség iránti görcsös ragaszkodást?

A DIA-ban mi elkötelezettek vagyunk az “egészséges hibakultúra” mellett: vagyis a kudarcokra úgy tekintünk, mint a tanulási folyamat természetes részére. Szentül hisszük, hogy nem a hibák az igazi ellenségeink, hanem a hibáktól való félelem, és mindaz, ami ebből fakad: a sunnyogás, a felelősség hárítása, a magyarázkodás. A kudarcokhoz, tévedésekhez való megengedőbb viszony egyáltalán nem jelenti azt, hogy csak bagatelizálnunk kell a hibákat, vagy legyintve túlléphetünk rajtuk. Épp ellenkezőleg: azt jelenti, hogy felvállaljuk a helyzetet még akkor is ha az kellemetlen, megvizsgáljuk a saját felelősségünket, és levonjuk a megfelelő tanulságokat.

Nekem nemrég volt lehetőségem gyakorolni ezt, ugyanis elkövettem egy hibát.

A DIA blgoban megjelent egy írás, amely a figyelmetlenségem miatt megbántotta az érintetteket. A cikk (amelyet azóta levettünk az oldalról) a Speak Smart programról tudósított: a projekt félidejében néhány történetet és tanulságot közölt arról, hogyan zajlanak az iskolákban a fiatalok problémamegoldó készségeit fejlesztő foglalkozások. Minden projektben vannak sikeres és kevésbé sikeres elemek, és ebben a cikkben is szerepelt olyan történet, amely nem volt kifejezetten pozitív. Az egyik név nélkül említett iskoláról a szerző a cikkben azt írta, hogy a diákok inkább “szellemi kihívásként” viszonyulnak a problémamegoldás feladatához, de nem lelkesednek a feldolgozott ügyek iránt annyira, hogy azokkal tovább akarjanak foglalkozni: “A foglalkozás végén ezért nem is viszik tovább magukkal az ügyet, a kidolgozott vagy félig kidolgozott ötleteket elengedik, és el is felejtik mire kilépnek az iskola kapuján.”

Noha a cikk egyáltalán nem ártó szándékkal készült, szerkesztőként nem keltette fel a figyelmemet az a reális lehetőség, hogy mégis bántó és igazságtalan végkicsengése lehet. És ez csak akkor vált teljesen nyilvánvalóvá számomra is, amikor az érintett iskola diákjaitól egy nagyon korrekt, lényeglátó visszajlezést kaptunk a cikkről. A fiatalok nehezéményezték a szöveg negatív következtetéseit, és cáfolták a megállapítások helyességét. Rámutattak a szöveg inkorrekt kicsengésére is, és kifejezték saját elköteleződésüket, lelkesedésüket a Speak Smart projektben született ötleteik iránt. “Éppen ezért gondoljuk úgy, hogy a rólunk megjelent újságcikk, melyben cinikusan „vidéki elitiskolaként” vagyunk feltüntetve, amelyben a diákok nem mutatnak felelősségvállalást, nem méltó az iskolánkhoz, tanárinkhoz és diáktársainkhoz. Büszkék vagyunk arra, hogy iskolánk országos szinten kiemelkedő, és nem tartjuk korrektnek azt, ha emiatt negatív megkülönböztetésbe ütközünk.”

Az, hogy ezt a történetet most elmesélem, két szempontból is fontos. Fontos mindenekelőtt azért, hogy elismerjem a diákok visszajelzésének igazságtartalmát és a saját felelősségem a történtekben.

A második szempont viszont legalább ennyire fontos, ez pedig a fiatalok kiállásáról szól. Arról, hogy mertek bátran felvállalni egy konfliktust, és mindezt rendkívül okosan, fegyelmezetten tették. Érzékeltek egy hibát, és tettek egy nagy lépést annak érdekében, hogy kezeljék azt. Nem törődtek bele az őket ért negatív helyzetbe, hanem asszertív módon változtatni akartak rajta. A Speak Smart programban pont azt tanítjuk a fiataloknak, hogy merjenek változtatni, a problémákra reagálni. Mert nemcsak az a kérdés, hogyan kezeljük a hibákat – hanem az is, hogyan reagálunk akkor, amikor hibát észlelünk, és merünk-e felelős, konstruktív módon reagálni a problémára.

Takács Viktória