Az elköteleződés nehézségei

Vajon miért hagynak félbe annyi mindent a diákok?

 

 

Miközben számos izgalmas, és sikeres projektben dolgozunk együtt mindenféle korú gyerekekkel és fiatalokkal, valamint pedagógusokkal, gyakorlatilag mindenütt azt halljuk, hogy mennyire nehéz a fiatalokat bent tartani bármilyen olyan projektben, aminek nincs tétje, azaz nem kapnak érte jegyet vagy nincs retorzió a mulasztások miatt. Egyszerűen csak nem csinálják meg, amit elvállaltak, nem jönnek el az adott programra, sokszor még az sem számít, hogy ezzel akár egy egész csapatot hagynak cserben, ők pedig izgalmas lehetőségekből maradnak ki.

 

Természetesen sok az üdítő kivétel, hosszasan sorolhatnánk az ellenpéldákat, amikor fiatalok szívvel-lélekkel, rengeteg időt és energiát tesznek projektjeikbe, és azokat sikerre is viszik.

 

Mi lehet a probléma? Miért csak mindig a legaktívabbak, legnyitottabbak vesznek részt a tanórákon kívüli, nem rájuk erőltetett projektekben? Miért nehéz a többieket motiválni?

 

Egy egyetemi oktató partnerünk szerint még az egyetemen is mindig ugyanarra a maximum 25%-nyi diákra lehet számítani, ők kapva kapnak az alkalmon, hogy új helyzetekben is kipróbálják magukat, tegyenek a közösségükért. A többieket viszont képtelenség bármibe is bevonni.

 

 

Próbáltuk feltérképezni az okokat, és néhány egyszerű megoldást is:

 

Túlterheltség: köztudott, hogy Magyarországon a diákok terhelése elképesztően magas, de a magas óraszámok nem feltétlenül párosulnak hatékony tanulással vagy erős motivációval. Rengeteg időt töltenek passzív befogadással, és kevés lehetőségük van kreatív, innovatív projektekben részt venni.

  • Teendő: A kevesebb néha több! Nem attól lesz valaki sikeres, ambiciózus vagy netán kiegyensúlyozott, hogy agyonnyomjuk feladatokkal, értelmetlen adatokkal, hanem attól, hogy tud önállóan vagy csoportban tanulni, információkat feldolgozni, és azokat egy magasabb szinten alkalmazni.

 

A pozitív megerősítés hiánya: gyakran kérdezik a diákok, hogy a tanárokat miért mindig az érdekli, amit nem tudnak, ahelyett, hogy azt értékelnék, amit tudnak. Jogos a kérdés. A fiatalok kudarckerülők, és ezért sok dologba bele sem fognak, félvén a csalódástól, a megaláztatástól.

  • Teendő: Több elismerést! Több megünneplést! Több örömöt!

 

 

Az érzelmi bevonódás elhanyagolása: bár mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy igazából azokon a területeken tudunk jól teljesíteni, ahol erős a belső motivációnk, ahol szívvel-lélekkel ott tudunk lenni, az iskolában mintha ezt elfelejtenénk. Komoly tudomány ma már a munkahelyi motiváció erősítése, a kiégés megelőzése, az iskoláinkban erről még sem esik elég szó. Pedig tanár és diák bőven tölt ott annyi időt, mint bárki más a munkahelyén.

  • Teendő: Ne féljünk az érzelmektől! Ott a helyük a tanulási folyamatokban! Kérdezzünk rá, hogy: milyen volt egy adott folyamat? mi volt benne jó? mi volt benne kellemetlen vagy diszkomfortos? min kellene/lehetne változtatni? Adjunk lehetőséget az őszinte megnyilvánulások kifejezésére.

 

A hibázás démonizálása: hibázás nélkül nincs tanulás, nincs előrejutás. Ezt mindannyian tudjuk, csak éppen az iskola látszik ezt a tényt ignorálni. A hibák remek alkalmat tudnak teremteni arra, hogy újragondoljuk a stratégiánkat, de ehhez segítségre van szükség, olyan támogatásra, amivel újra tudjuk tervezni a folyamatot.

  • Teendő: A hibákat nem üldözni kell, hanem tanulni kell belőlük, és ehhez a felnőttek segítsége szükséges a feldolgozási folyamatban. Egy korábbi bejegyzésünkben csokorba gyűjtöttük kedvenc TED előadásainkat a hibázás témakörében.

 

Kevés követhető minta: a lelkes, motivált, elkötelezett fiatalokat sokszor strébernek tartják, és a kortársak nem igazán értékelik őket. Az iskolai elismerések pedig általában a jó bizonyítványért járnak, és csak a legritkább esetekben a kreativitásért, innovációért, a közösségi részvételért.

  • Teendő: Több nyilvánosságot és elismerést a nem tantárgyhoz kötődő teljesítményeknek! Legyenek menők a mindennapi hősök!

 

Az egyéni és csoportos tanulást kísérő, támogató szakemberek hiánya: a pedagógusok egy jelentős része azt gondolja, hogy a formális tanulási helyzetekben bárki tud teljesíteni, aki akar. Sokan nem tudatosítják, hogy mennyi feltételnek kell teljesülnie ahhoz, hogy valaki hatékonyan tudjon tanulni, fejlődni. Ez nem csupán az egyénen múlik, hanem például azon is, hogy milyen támogatást, segítséget kap a folyamatban. Mert ez egy hosszú folyamat, sok állomással, elakadással, kétellyel, stb. Van, aki otthonról kapja meg az éppen neki legoptimálisabb támogatást, de a többségnek ezt az iskolában, egyetemen kellene megkapnia a legkülönbözőbb módokon. És ilyen a támogató tanár, tanulásszervező.

  • Teendő: Több szabadságot, önismeretet, időt és energiát a pedagógusoknak, és lehetőséget a feladataik újra értelmezésére!

 

 

A tanulási környezet: közhely, mégis elhanyagolt terület az, hogy hol, milyen környezetben történik a tanulás, a projektmegvalósítás. A környezetet itt és most tágan értelmezzük. Nem csupán a fizikai környezetet értjük alatta (bár a lepusztult, elhanyagolt, sötét, sivár iskolaépületek, zsúfolt termek nem igazán inspirálóak), hanem például az iskola hangulatát, értékrendjét, azt az atmoszférát, ami a belépéskor megérinti az oda belépőt, és vele is marad.

  • Teendő: Térképezzük fel, hogy milyennek látják a diákok, tanárok, szülők, a kisegítő személyzet, más látogatók az iskolát fizikai és egyéb értelemben. Adjunk lehetőséget arra, hogy javaslatokat tegyenek, és próbáljuk meg azt, amit meg tudunk tenni.

 

A projektek és az iskolai mindennapok, elvárások közti ellentmondás: a jól kitalált projektek egy folyamaton viszik végig a diákokat anélkül, hogy folyamatosan számon kérnének mindenféle lexikális tudást. A tanulás egyéni módon történik még akkor is, ha közösségi a projekt. A reflexió nagyon fontos része ennek a folyamatnak, így tudatosul a diákban, hogy mit is tanult. A projektekben van idő és tér gondolkodni, kérdéseket megfogalmazni, kutatni, csapatban dolgozni, akár több utat is végig járni, sőt arra is van lehetőség, hogy kicsit megálljanak, gondolkodjanak. Ezzel szemben az iskolai feladatok többsége nem a problémamegoldásról vagy a felfedezésről szól, hanem az engedelmes feladatvégrehajtásról még akkor is, ha a feladat nem igazán értelmes vagy hasznos.

  • Teendő: Több tantárgyakon átívelő projektet az iskolába! Több olyan lehetőséget, amikor nem csak formális tanulási keretek közt történik a tanulás. Több inspiráló, külső szakértőt, több iskolán kívüli programot!

 

Pozitív jövőkép hiánya: a diákok jelentős részének fogalma sincs arról, hogy merre vegye az irányt. Sokak számára az is kérdéses, hogy egyáltalán itthon maradjanak-e, hiszen több országban is olcsóbban tudnának tanulni, mint itthon. Nem igazán látják, hogy mit kellene tenniük annak érdekében, hogy sikeresek legyenek, hiszen sokáig csak az számít, hogy melyik tárgyból milyen a jegyük. Hogy milyen tudás és készségek vannak e mögött, az nem igazán játszik. Ezért például azt sem látják, hogy egy komolyabb projektfeladat sikeres elvégzése hogyan járulhat hozzá későbbi boldogulásukhoz.

  • Teendő: Sok-sok élő példát arra, hogy nem csak a tanulmányi eredmény számít, sőt! És hogy lehet tudatosan jövőt építeni, és az nem ciki. Ehhez sok személyes találkozás, beszélgetés szükséges sokféle pályát befutott fiatalokkal, szakemberekkel.

 

 

Persze tudjuk, hogy ez a pár ötlet önmagban nem elég ahhoz, hogy egy csapásra minden megváltozzon, viszont érdemes elgondolkodni azon, hogy milyen rendszerszintű változásokra lenne szükség ahhoz, hogy a fiatalok a legkülönfélébb helyzetekben nagyobb lelkesedéssel, és több elköteleződéssel tudjanak részt venni értékes projektekben.

Egy biztos, a hiba nem bennük van. Elsősorban rajtunk áll, hogy milyen környezetben, milyen lehetőségeket biztosítunk számukra hosszú iskolai pályafutások alatt.

 

Galambos Rita

 

kiemelt kép: Benkő M. Fanni

 

 

 

 

2019-09-02T18:21:17+00:00