A legjobb befektetés az, amikor mások életébe fektetsz be!
#Olvasmány 2014.12.08

“Azok, akik képesek észrevenni a körülöttük élők szükségeit, és tőlük telhetően segítenek is, sokkal boldogabbak és kiegyensúlyozottabbak, mint azok, akik csak a saját érdekeiket veszik figyelembe.”

 

hirlevel
a szerző illusztrációja

 

Honnan is kezdjem? Az ember, amikor egyszerre sok és fontos dolgot akar elmondani, csapong, vagy nem jönnek szájára a szavak. Úgy hiszem, most velem is valami hasonló történik…

 

Egy kevés – megfontolással töltött – idő után végül az ’in medias res’ megoldásnál maradok, hogy majd utólag bomoljon ki előtted, Kedves Olvasó a történet gyönyörű és sokszínű világa!

 

Tehát egyből a dolgok közepébe vágva, 2014. június 9-én éreztem nagyon erősen azt, hogy elkezdtem felnőni, és hogy egy olyan időszak veszi kezdetét az életemben, ami nagyban különbözik az előtte levőktől. Egy olyan időszak, amire –akár megfogalmaztam ezt szóban, akár nem – már évek óta vártam. Ezen a napon értesültem egy barátnőmtől arról, hogy a Demokratikus Ifjúságért Alapítvány kiírta a Youth2Youth versenyt.

 

Első olvasatra talán viccesnek tűnik, hogy én ennyire megörültem ennek a versenynek. Mégis, úgy hiszem, ha az előzményeket szép sorjában leírom, akkor teljesen érthető lesz az abból kifejlődő következmény.

 

A témával kapcsolatos első emlékem óvodás koromból van. Nagyszüleimnél sokszor néztem a televízióban német gyerekcsatornákat. A kedvenc műsorom egy gyerekek számára készült vetélkedő volt, ahol két vagy három csapat versenyzett. Mindenféle ügyességi és logikai feladatokat kellett megoldaniuk. A győztes csapatnak az volt a nyereménye a verseny végén, hogy néhány percre beengedték őket egy játékboltba, és amennyi játékot be tudtak pakolni a bevásárlókocsiba ennyi idő alatt, az az övék volt. Persze csak akkor, ha időben a kasszához értek.

 

Nagyon szerettem ezt a műsort. Ennek hatására döntöttem el óvodás koromban, hogy létre fogok hozni egy iskolát, ahol szegény – főleg roma – gyerekek fognak tanulni. A díjazás ott is így lesz… Mivel, természetesen egy hatalmas játékboltot és játékgyárat is fogok az iskola mellé építtetni…

 

A következő ilyen jellegű élményre néhány évet kellett várni. Ötödik vagy hatodik osztályos lehettem, amikor egy közéleti lapban először olvastam a pécsi Gandhi Gimnáziumról. Nagyon megtetszett az ötlet, hogy van olyan gimnázium, ami a roma fiatalok fejlesztését tűzte ki célul. Tetszett… Úgy voltam vele, hogy ott akarok tanítani, amikor felnövök…

 

Körülbelül negyedig osztályos koromtól olvastam rendszeresen újságot. Az egészben az érdekes az, hogy rengeteg cikket olvastam el az évek során, mégis, mély nyomokat a szociális témákkal kapcsolatos írások hagytak bennem. Több év után is emlékeztem, hogy milyen képek voltak a cikkhez, és hogy nagyjából miről szólt az írás. Tizennyolc éves koromban az újság internetes archívumában utána is néztem ezeknek a cikkeknek, és meg is találtam őket.

 

Gimnáziumban volt egy rendkívüli testnevelést oktató tanárnőm. (Amúgy nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hiszen szinte csak rendkívüli tanáraim voltak.) Szóval ez a tanárnőm nagyon jó barátnőm lett (mindezt úgy, hogy soha nem voltam testnevelésből valami profi). Nagyon sokszor beszélgettünk. Azt szerettem benne, hogy a tanítványait nem csakúgy kezelte, mint akik számára meg kell tartania az órát, és kész, hanem embereket és egyedi, különleges személyeket látott bennük. Mindig volt hozzánk egy-egy bátorító, kedves szava. Láttuk rajta, hogy hiteles ember. Egyszer, amikor a továbbtanulásról beszélgettünk, mondta, hogy szerinte nagyon nekem való lenne a szociális munka. Úgy illik hozzám… Vicces volt, soha nem mondtam neki, hogy ez érdekel.

 

Szóval több kisebb emlék, élmény, ahogy összeállt, kialakult bennem egy nagyon erős vonzalom a szociális szféra iránt. Ezért örültem meg annyira azon a napon, amikor elolvastam a Youth2Youth verseny kiírását. Ráadásul lelkesedésem azóta sem csappant meg! Sőt, a verseny iránt támasztott kezdeti elvárásaim is maximálisan teljesültek.

 

NÉHÁNY GONDOLAT INNEN-ONNAN…

 

Ennyit az előzményekről és a versenyre való jelentkezés motivációiról… Most pedig néhány észrevételt és gondolatot szednék össze, amik mostanában – így a verseny kapcsán is – megfordultak a fejemben.

 

A közösségi akcióról

 

A verseny meg kellett szerveznünk egy közösségi akciót. Mi egy szegény borsodi kisfaluba mentünk el, ahol főleg roma kisgyerekeknek csináltunk programokat. Rendkívül kedvesek és együttműködőek voltak. Sokuk nagyon intelligens is volt. Nem lexikális tudással volt teletömve a fejük, hanem a személyiségükben volt – bár gyermeki, de – gyakorlatias bölcsesség.

 

anne1 

 

Ami a közösségi akció során (illetve több más esetben is) nekem feltűnt és elgondolkodtatott, az a következő volt:

 

Hogyan lehet az, hogy amíg egy nehezebb feladatnak a kisebbek többször nekilendülnek, és addig próbálkoznak, míg meg nem értik, és meg nem oldják, addig az idősebb korosztályok, felnőttek már nem vállalják be ezt a „rizikót”?

 

Mondván: ha nem megy elsőre, akkor soha nem is fog menni.  Sokat gondolkodtam azon, hogy mi lehet ennek a hozzáállásnak a hátterében. És nem biztos, hogy ez a megoldás, de arra jutottam, hogy a felnőtteket már több olyan rossz élmény érhette, amikor másoktól olyan visszajelzéseket kaptak, hogy „Jújj, te még ezt se tudod megcsinálni! Hogy lehet így elrontani!? Nem is értesz ehhez!” stb. Így egy idő után már elkönyveli magáról az ember, hogy ha egy dolog nem megy elsőre, akkor azzal hiába próbálkozik többször. Pedig, nem így van: „A gyakorlat teszi a mestert.” És ezekben a kisebb gyerekekben ez a pozitív hozzáállás még megtalálható.  Abban a „messzi kis faluban” annyi tehetséges gyerek van. Akikből bármi lehet… Bármi: híres orvos, sikeres üzletember… Bármi… Mert olyan a hozzáállásuk a dolgokhoz.

 

Úgy vélem, nekünk is hozzá kell járulnunk ahhoz, hogy a sikeres élet ne csak lehetőség legyen számukra, hanem meg is valósulhasson!

 

Egy történet, ami alapján talán meg lehet érteni, hogy miért szeretek másoknak segíteni…

 

Leszálltam a villamosról. Sötétedett már… A téren elég sok hajléktalan volt. Egy röpke ötlettől vezérelve hirtelen döntöttem: Jó, akkor most bevásárolunk! Besiettem a közeli szupermarketbe. Már messziről láttam, hogy elég hosszú a sor a kasszánál. Sebaj! – gondoltam, egy ilyen “buli” megér egy kis várakozást… Találtam olyan stanglit, ami elég laktatónak és finomnak nézett ki. Vettem belőle nyolc darabot. Kettesével fehér papírzacskókba elcsomagoltam őket, majd beálltam a kasszasorba. Tíz perc után sorra is kerültem. A kasszánál dolgozó hölgy harminc év körüli lehetett. Rendkívüli fáradságot lehetett rajta észrevenni. Nagyot sóhajtott, mikor elkezdte volna számolni az általam vásárolt dolgokat. 
– Mindegyik egyforma. – mondtam a hölgynek. 
Kételkedve a szemembe nézett, majd így válaszolt: 
– Jó, azért én is megnézném… 
Miután megnézte a zacskókat, értetlenkedve megkérdezte:
– Minek kellett ezeket külön csomagolni? 
– Hajléktalanoknak vettem. – válaszoltam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
– Hajléktalanoknak? Ezeknek, akik itt vannak az utcán?
– Persze, nekik.
– De hát… Ők meg se érdemlik!!!
– Nem is azért veszem nekik, mert megérdemlik. Azért veszem, mert emberek és ez nálam már elég ok arra, hogy ha tudok, segítsek nekik…
A hölgy –úgy tűnt- hirtelen elfelejtette, hogy álmos, azt is, hogy hány órán keresztül kell még ülnie a kasszánál. Mindent… Rendkívül megdöbbent. Néhány másodpercig nem is mozdult… Ekkor vettem észre, hogy mögöttem egy öltönyös úriember állt, utána pedig talán egy házaspár, akik szintén ugyanolyan megdöbbenéssel reagáltak arra, amit mondtam, mint a kasszás nő. 
Azért, hogy ne tartsam fel a sort, gyorsan el is köszöntem, és távoztam. A boltból kifelé menet persze odaadogattam a stanglikat. Három idősebb férfinek és egy nőnek. Nagyon hálásak voltak, nagyon szépen köszönték. Ilyen alkalmakkor az ember annyi önfeledt, szinte gyermeki hálából fakadó mosolyt kap vissza, amit talán sehol máshol nem kaphat…

 

Már körülbelül négy éve van egy olyan hobbim, hogy előre csomagolok vagy veszek ennivalót és útközben (az iskola és az otthonom között) odaadom egy-egy hajléktalan embernek. Ezt a kis történetet csak illusztrációképpen hoztam.

 

 Miért segítek?

 

Ha egy gondolkodó ember csinál valamit, előtte mérlegel: Miért csinálom? Miért nem? Mi a célja?

 

Sőt, ezt a kérdést nekem te, Kedves Olvasó is felteheted: Miért szeretsz te másoknak segíteni? Hiszen nem fűződik hozzá semmi érdeked? „Vad idegen”. Minek segítesz rajta?

 

Jogos kérdés. Megpróbálok rá kielégítő választ adni.

 

Legfőbbképp azért segítek másoknak, mert számomra egy emberi életnek az értéke felbecsülhetetlen. Egyetlen egy ember többet ér, mint bármennyi arany, vagy drágakő, sőt az egész földnél és világűrnél is értékesebb… Az ember nem állat, hanem egy csodálatos, egyedi lény.

 

Ez a véleményem másokról és magamról is. Így kívánok az emberekre nézni, és viszonyulni hozzájuk. Ez a világlátásom pedig szétválaszthatatlan a bibliai világnézetemtől.

 

Egy érdekes dolgot figyeltem meg az évek során.

 

Azok, akik képesek észrevenni a körülöttük élők szükségeit, és tőlük telhetően segítenek is, sokkal boldogabbak és kiegyensúlyozottabbak, mint azok, akik csak a saját érdekeiket veszik figyelembe.

 

Több „mindig kész segíteni” embert ismerek. Nézem az életüket, és próbálok tőlük tanulni. Egy közös vonást találtam bennük. Azt hogy minél többet adnak másoknak, annál gazdagabbak lesznek, minden téren. Ez a törvényszerűség rendkívüli módon működik.

 

Végezetül pedig megpróbálom röviden levezetni, hogy miért éri meg nagyon adni…

 

Egy jó szó, vigasztalás olykor életet menthet. Akár ezeket adod Kedves Olvasó, akár ételt, pénzt vagy ruhát. Az a személy, aki kapta (és szűksége volt rá) ő is örülni fog. Te pedig azért fogsz örülni, mert látod, hogy ő – a másik – örül. Annak is örülsz, hogy segíthettél. Hogy az a másik már egy kicsit jobb helyzetben vagy állapotban van. Sokszor, aki kapta a segítséget – és nem számított rá – mert már azt szokta meg, hogy az emberek csak belerúgnak… Szóval, akkor azt az embert a te segítségnyújtásod miatt olyan katartikus élmény éri, hogy csak áll, és nem jut szóhoz. Csodálkozik, hogy egy másik személy miért volt ilyen jó hozzá…

 

Aztán te elmész, Kedves Olvasó, csinálod a hétköznapi feladataidat, és egyszer csak azon veszed észre magad, hogy te állsz úgy megdöbbenve, tehetetlenül a nagy ajándék előtt. Nem érted miért kaptad. Miért szeretnek téged ennyire… Aztán rájössz, hogy az ilyen dolgokat nem is lehet kiérdemelni… És akkor „megadod magad”, és nagy örömmel és hálával elfogadod.

 

Én már sokszor jártam így.

 

Diósy Anna