„A közösségi vita egy olyan helyzet, amibe, ha belecsöppen a tanár, szinte minden aspektusát végig kell gondolnia ennek a változásnak.” – Egy vitakultúra-fejlesztő pedagógus gondolatai a tanári szerepről, és a diákokkal való kapcsolatról.

 

 

 

Abban mindenki egyetért, hogy a tanári szerepről alkotott vélemény gyökeresen megváltozott az elmúlt 20-25 évben. Ennek egyik oka az, hogy egy demokratikus társadalmi berendezkedés mást vár el az iskolától, mint egy autokratikus. Más értékek mentén ítél, és más értékek mentén gondolkodik róla.

 

A közösségi vita egy olyan helyzet, amibe, ha belecsöppen a tanár, szinte minden aspektusát végig kell gondolnia ennek a változásnak.

 

A PROBLÉMA URAI 

Az osztályteremben, a klasszikus felfogás szerint a Problémát a tanár hozza létre, és ő is oldja meg.

 

Persze hivatkozik a tanmenetre, tananyagra, de azért tudjuk jól: azt is ő tervezte/ vagy hagyta jóvá valahol, valamelyik szinten! Eleve azért veti föl a problémát, hogy szakértő tudásával aztán végigvezesse az osztályt a tanulás folyamatán, és végül eljusson a Megoldásig. Merthogy gyakran egy megoldás létezik. Lásd:2×2 mindig 4. A víz mindig folyékony, képlete H₂O, és még sorolhatnánk.

 

 Ezt felejtheti el leghamarabb a közösségi vitát tervező/vezető tanár, akit hívhatunk foglalkozásvezetőnek, játékmesternek, vagy trénernek, kinek mi tetszik. De maradhat szimplán tanár is, Kazinczy nem tiltakozna.  A vitának lényege, hogy a probléma sosem zárt végű, a Megoldást tehát gyakran a tanár sem tudja. Azt például érdemes megvitatni, hogy vajon a szél-, a víz-, vagy az atomerőmű telepítése lenne-e célszerűbb az ország energiaellátásának megoldására ( – és még  a víz képlete is előkerülhet egy alapos érvrendszer építése közben ) – , de azt nem, hogy a víz képlete ma is H₂O, vagy hogy az atomerőmű környezetszennyező. Meg kell tehát találni a feldolgozandó témához a vitákat generáló állításokat – ez a tanár új feladata, és csak ennyiben lesz Ő a probléma ura. Bár néha még ezt is a diák teszi meg, egy jó problémafelvetéssel.

 

Az pedig kíméletlen tény, hogy egy jó vitában a probléma valódi urai a diákok! A tanár meglepődve fogja látni, hogy az eddig passzív, motiválatlan, nyegle kamasz véleményt formál, érvet gyárt és gondolkodik! Ezt írnám szívem szerint mind nagybetűvel. Ha ennek az az ára, hogy a másik véleményét, érveit is végig kell hallgatni, megteszi. És egyre szabályosabban teszi. Az is hamar komfortossá válik számára, hogy ha jutunk is megoldásra, az tennivalókat szül, terveket, vagy újabb problémát, amit meg kell vitatni.

 

A HELYZET URAI

Nem találtam jó metaforát a facilitátori szerepre, amelyről ebben a vázlatpontban írok. Bíró? Biztosan nem, bár kétségtelenül irányító a tanár a vita-helyzetben, ha sípja nincs is. Figyeli a szabálytalanságokat, néha felhívja a figyelmet egy-egy fontos dologra, találó érvre, de a szokványos tanítási gyakorlathoz képest eszköztelennek látszik. El kell, hogy fogadják a diákok ahhoz, hogy irányítani tudjon. Nos, ez az, ami a tanári szerepről alkotott felfogásban a legszembetűnőbb változáson ment át.

 

Az abszolút, státuszból fakadó tekintélytiszteletet hiába is követelné ma a diáktól a pedagógus.

 

A tisztelet a tanár-diák viszonyban kölcsönös. Hogy válik-e referenciális tekintéllyé a felnőtt, azon múlik, mennyire hiteles szakmailag és emberileg. A tiszteletet tehát nem kell kiérdemelni, de el lehet játszani azzal, ha a régi: „Tudd, fiacskám, kivel beszélsz!” módon erőlteti a pedagógus. Mindez azért fontos, mert a vita során egyenrangú helyzet van, amiben embernek kell lenni, nem bújhat el a tanár a napló mögé, nem vonulhat fedezékbe.

 

Csak, ha ez megvan, akkor vállalhatja az ember a facilitátor feladatát. Ő az atmoszférafelelős, az a dolga, hogy az indulatok mederben maradjanak. Ehhez két egyszerű szabályra – egyszerre egyvalaki beszél, nem lehet senkit minősíteni -, és nagy adag empátiára van szükség. Meg találékonyságra, ha egy jó mondattal tovább lehet gördíteni a diákok gondolatmenetét. Rugalmasságra, hogy változtatni tudjon a tervein, ha elhúzódik egy vita, vagy csak más, lényeges téma felé kanyarodik. A facilitátor fokozza vagy mérsékli a hangulatot, és az indulatokat. Jelen van, 100%-osan ráhangolódva a csoportra, és annak minden tagjára külön-külön is.

 

Ez az a kihívás és lehetőség, amivel tanítás közben, szaktanárként ritkán találkozik az ember. Az osztálytermi hierarchiában szinte képtelen helyzet.

 

Egyébként a legjobb vita-foglalkozás pont azt nem igényli, amit fejlesztettünk évtizedekig: a mi előadói képességünket.

 

Hisz akkor a legjobb, ha meg se kell szólalnunk.

 

AZ IDŐ URAI 

Végre valami fantasztikus! Az idő ura a hiedelemmel szemben nem a portás, aki a csengőt üzemelteti, hanem a tanár, aki beosztja a csengetések közti intervallumot. Igen, percről percre beosztja a diákok idejét. Nem teheti ezt meg a diákkal szabadidejében, még akkor se, ha házit ad neki,  a szokványos tanórán sem – hisz míg a tanár magyaráz, a diák gyakran csak testben van jelen, a lelke ki tudja merre jár – a vita-foglalkozáson viszont megteheti. Ezért jó, ha megtanul a foglalkozásvezető minél hamarabb tervezni. Ki ne küzdött volna óravázlatokkal pályája elején? Ki az, aki nem hallotta módszertan órákon, hogy ez mennyire fontos? Ki az, aki nem szokott le mégis róla? A kérdés nem költői, van válasz. Az a tanár készít 20 év után is óravázlatot, amelyik megtervezi diákjai tanulását és nem csupán „leadja az anyagot”, meg „számon kéri az anyagot.”

 

Vissza tehát az alapokhoz: az óravázlat (értsd most: foglalkozásvázlat) készítés rejtelmei. Ha belefeledkezik az ember, akkor az alkotás örömét éli át újra meg újra, flow élmény a javából. Játszani lehet az elképzelt helyzetekkel, tételmondatokkal, feladatokkal, és az idővel. Ha összeszokott a társaság? Elég egy kis ráhangolódás, és hamar lehet gyúrni a vitára. Ha most találkoznak először? Sok ismerkedős, és feszültségoldó játék kell és utána fokozatosan, a helyzeteket, szabályokat kis adagokban érdemes tanítani. Az idővel még zsonglőrködni is lehet. Ha elhúzódik a vita, mi maradhat el, vagy lehet rövidebb? Ha túl gyorsan készen vannak egy feladattal, mit lehet kezdeni a felszabadult idővel? Tapasztalat, hogy először inkább ez a félelem jellemző a tervkészítőkre, és túlzsúfolnak egy rövidke 1,5 órát úgy, hogy kétszer annyira elég. Én hetekig éltem az első 1,5 órás vázlatomból! Aztán jön a másik periódus, amikor kiderül, rögtönözni kell a foglalkozáson, mert maradt idő. Ez   kincs, ha a reflexiós köröket komolyan akarjuk venni

 

A REMÉNY RABJAI

 

Nem szeretném teljesen szembeállítani a két pozíciót, a szaktanárit és foglalkozásvezetőit, hisz mindkét helyzetben lehet az ember hiteles, és végezhet nívós szakmai munkát. A nagy különbség abban áll, hogy a tanár számára az értékelés, az osztályzás központi követelmény, és valljuk be, gyakran eköré szerveződik aztán a nevelői-oktatói munka, hibásan az osztályzat még a fegyelmezés eszközévé is válhat. A trénernek nincs ilyen hatalma. Marad a téma izgalma, a játékok, feladatok sokszínűsége és megtervezettsége, a tiszteletteljes irányítás, pontos kommunikáció, az elfogadó, bátorító attitűd. S, ha ez van, ezt tudja adni, akkor a diákban gondolkodó partnerre talál. Kiderül, hogy ő is önálló. Készen áll arra, hogy a vita-helyzetekben megalkossa saját, ütköztetett, kipróbált elveit, értékeit. Igazából erre várt, hogy valakinek, valakiknek fontos legyen a véleménye, és fontos legyen ő is. Végre olyan helyzetben találja magát, ahol végig tudja gondolni minek mi a következménye, tud hallgatni másokra, figyelni és aztán felelősen dönteni. Az a diák, aki kapott erre esélyt örömmel veszi kézbe a sorsát, s később talán nemcsak a sajátját….

 

Ha kizökkenve az osztálytermi munkából tanárként végigmegyünk azon az átalakuláson, amit a közösségi vita  megkíván, menthetetlenül a remény rabjaivá válunk.

 

 

Virágos Erzsébet

„A közösségi vita egy olyan helyzet, amibe, ha belecsöppen a tanár, szinte minden aspektusát végig kell gondolnia ennek a változásnak.” – Egy vitakultúra-fejlesztő pedagógus gondolatai a tanári szerepről, és a diákokkal való kapcsolatról.

 

 

 

 Abban mindenki egyetért, hogy a tanári szerepről alkotott vélemény gyökeresen megváltozott az elmúlt 20-25 évben. Ennek egyik oka az, hogy egy demokratikus társadalmi berendezkedés mást vár el az iskolától, mint egy autokratikus. Más értékek mentén ítél, és más értékek mentén gondolkodik róla.

 

A közösségi vita egy olyan helyzet, amibe, ha belecsöppen a tanár, szinte minden aspektusát végig kell gondolnia ennek a változásnak.  

 

A PROBLÉMA URAI 

Az osztályteremben, a klasszikus felfogás szerint a Problémát a tanár hozza létre, és ő is oldja meg.

 

Persze hivatkozik a tanmenetre, tananyagra, de azért tudjuk jól: azt is ő tervezte/ vagy hagyta jóvá valahol, valamelyik szinten! Eleve azért veti föl a problémát, hogy szakértő tudásával aztán végigvezesse az osztályt a tanulás folyamatán, és végül eljusson a Megoldásig. Merthogy gyakran egy megoldás létezik. Lásd:2×2 mindig 4. A víz mindig folyékony, képlete H₂O, és még sorolhatnánk.

 

 

 Ezt felejtheti el leghamarabb a közösségi vitát tervező/vezető tanár, akit hívhatunk foglalkozásvezetőnek, játékmesternek, vagy trénernek, kinek mi tetszik. De maradhat szimplán tanár is, Kazinczy nem tiltakozna.  A vitának lényege, hogy a probléma sosem zárt végű, a Megoldást tehát gyakran a tanár sem tudja. Azt például érdemes megvitatni, hogy vajon a szél-, a víz-, vagy az atomerőmű telepítése lenne-e célszerűbb az ország energiaellátásának megoldására ( – és még  a víz képlete is előkerülhet egy alapos érvrendszer építése közben ) – , de azt nem, hogy a víz képlete ma is H₂O, vagy hogy az atomerőmű környezetszennyező. Meg kell tehát találni a feldolgozandó témához a vitákat generáló állításokat – ez a tanár új feladata, és csak ennyiben lesz Ő a probléma ura. Bár néha még ezt is a diák teszi meg, egy jó problémafelvetéssel.

 

Az pedig kíméletlen tény, hogy egy jó vitában a probléma valódi urai a diákok! A tanár meglepődve fogja látni, hogy az eddig passzív, motiválatlan, nyegle kamasz véleményt formál, érvet gyárt és gondolkodik! Ezt írnám szívem szerint mind nagybetűvel. Ha ennek az az ára, hogy a másik véleményét, érveit is végig kell hallgatni, megteszi. És egyre szabályosabban teszi. Az is hamar komfortossá válik számára, hogy ha jutunk is megoldásra, az tennivalókat szül, terveket, vagy újabb problémát, amit meg kell vitatni.

 

A HELYZET URAI 

Nem találtam jó metaforát a facilitátori szerepre, amelyről ebben a vázlatpontban írok. Bíró? Biztosan nem, bár kétségtelenül irányító a tanár a vita-helyzetben, ha sípja nincs is. Figyeli a szabálytalanságokat, néha felhívja a figyelmet egy-egy fontos dologra, találó érvre, de a szokványos tanítási gyakorlathoz képest eszköztelennek látszik. El kell, hogy fogadják a diákok ahhoz, hogy irányítani tudjon. Nos, ez az, ami a tanári szerepről alkotott felfogásban a legszembetűnőbb változáson ment át.

 

Az abszolút, státuszból fakadó tekintélytiszteletet hiába is követelné ma a diáktól a pedagógus.

 

A tisztelet a tanár-diák viszonyban kölcsönös. Hogy válik-e referenciális tekintéllyé a felnőtt, azon múlik, mennyire hiteles szakmailag és emberileg. A tiszteletet tehát nem kell kiérdemelni, de el lehet játszani azzal, ha a régi: „Tudd, fiacskám, kivel beszélsz!” módon erőlteti a pedagógus. Mindez azért fontos, mert a vita során egyenrangú helyzet van, amiben embernek kell lenni, nem bújhat el a tanár a napló mögé, nem vonulhat fedezékbe.

 

Csak, ha ez megvan, akkor vállalhatja az ember a facilitátor feladatát. Ő az atmoszférafelelős, az a dolga, hogy az indulatok mederben maradjanak. Ehhez két egyszerű szabályra – egyszerre egyvalaki beszél, nem lehet senkit minősíteni -, és nagy adag empátiára van szükség. Meg találékonyságra, ha egy jó mondattal tovább lehet gördíteni a diákok gondolatmenetét. Rugalmasságra, hogy változtatni tudjon a tervein, ha elhúzódik egy vita, vagy csak más, lényeges téma felé kanyarodik. A facilitátor fokozza vagy mérsékli a hangulatot, és az indulatokat. Jelen van, 100%-osan ráhangolódva a csoportra, és annak minden tagjára külön-külön is.

 

Ez az a kihívás és lehetőség, amivel tanítás közben, szaktanárként ritkán találkozik az ember. Az osztálytermi hierarchiában szinte képtelen helyzet.

 

Egyébként a legjobb vita-foglalkozás pont azt nem igényli, amit fejlesztettünk évtizedekig: a mi előadói képességünket.

 

Hisz akkor a legjobb, ha meg se kell szólalnunk.

 

AZ IDŐ URAI 

Végre valami fantasztikus! Az idő ura a hiedelemmel szemben nem a portás, aki a csengőt üzemelteti, hanem a tanár, aki beosztja a csengetések közti intervallumot. Igen, percről percre beosztja a diákok idejét. Nem teheti ezt meg a diákkal szabadidejében, még akkor se, ha házit ad neki,  a szokványos tanórán sem – hisz míg a tanár magyaráz, a diák gyakran csak testben van jelen, a lelke ki tudja merre jár – a vita-foglalkozáson viszont megteheti. Ezért jó, ha megtanul a foglalkozásvezető minél hamarabb tervezni. Ki ne küzdött volna óravázlatokkal pályája elején? Ki az, aki nem hallotta módszertan órákon, hogy ez mennyire fontos? Ki az, aki nem szokott le mégis róla? A kérdés nem költői, van válasz. Az a tanár készít 20 év után is óravázlatot, amelyik megtervezi diákjai tanulását és nem csupán „leadja az anyagot”, meg „számon kéri az anyagot.”

 

 

Vissza tehát az alapokhoz: az óravázlat (értsd most: foglalkozásvázlat) készítés rejtelmei. Ha belefeledkezik az ember, akkor az alkotás örömét éli át újra meg újra, flow élmény a javából. Játszani lehet az elképzelt helyzetekkel, tételmondatokkal, feladatokkal, és az idővel. Ha összeszokott a társaság? Elég egy kis ráhangolódás, és hamar lehet gyúrni a vitára. Ha most találkoznak először? Sok ismerkedős, és feszültségoldó játék kell és utána fokozatosan, a helyzeteket, szabályokat kis adagokban érdemes tanítani. Az idővel még zsonglőrködni is lehet. Ha elhúzódik a vita, mi maradhat el, vagy lehet rövidebb? Ha túl gyorsan készen vannak egy feladattal, mit lehet kezdeni a felszabadult idővel? Tapasztalat, hogy először inkább ez a félelem jellemző a tervkészítőkre, és túlzsúfolnak egy rövidke 1,5 órát úgy, hogy kétszer annyira elég. Én hetekig éltem az első 1,5 órás vázlatomból! Aztán jön a másik periódus, amikor kiderül, rögtönözni kell a foglalkozáson, mert maradt idő. Ez   kincs, ha a reflexiós köröket komolyan akarjuk venni

 

A REMÉNY RABJAI

 

 Nem szeretném teljesen szembeállítani a két pozíciót, a szaktanárit és foglalkozásvezetőit, hisz mindkét helyzetben lehet az ember hiteles, és végezhet nívós szakmai munkát. A nagy különbség abban áll, hogy a tanár számára az értékelés, az osztályzás központi követelmény, és valljuk be, gyakran eköré szerveződik aztán a nevelői-oktatói munka, hibásan az osztályzat még a fegyelmezés eszközévé is válhat. A trénernek nincs ilyen hatalma. Marad a téma izgalma, a játékok, feladatok sokszínűsége és megtervezettsége, a tiszteletteljes irányítás, pontos kommunikáció, az elfogadó, bátorító attitűd. S, ha ez van, ezt tudja adni, akkor a diákban gondolkodó partnerre talál. Kiderül, hogy ő is önálló. Készen áll arra, hogy a vita-helyzetekben megalkossa saját, ütköztetett, kipróbált elveit, értékeit. Igazából erre várt, hogy valakinek, valakiknek fontos legyen a véleménye, és fontos legyen ő is. Végre olyan helyzetben találja magát, ahol végig tudja gondolni minek mi a következménye, tud hallgatni másokra, figyelni és aztán felelősen dönteni. Az a diák, aki kapott erre esélyt örömmel veszi kézbe a sorsát, s később talán nemcsak a sajátját….

 

Ha kizökkenve az osztálytermi munkából tanárként végigmegyünk azon az átalakuláson, amit a közösségi vita  megkíván, menthetetlenül a remény rabjaivá válunk.

 

 

Virágos Erzsébet